Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 11. szám - Orosz István: Emlékek apámról XI.
92 Éva Szegeden lakást vett Andinak, pontosabban Anyukának, mert neki adtak OTP-kölcsönt. Ebbe költöztek Lajossal, s ebben laktak ’86 nyaráig. Az osztályfőnökségtől való szabadulásért vállaltam a pedagógiai könyvtár vezetését, abban pedig, hogy szinte ahogy lehetett, nyugdíjba mentem, a pedagógiai könyvtártól való menekülés játszott fontos szerepet. Beosztott szerettem volna lenni, de ragaszkodtak hozzá, hogy noha csak félállásban voltam ott, én legyek a vezető. Kriston Szidónia meg Rónyai Ibolya jött át a pedagógiai intézetből, s hozzánk tartozott a gimnázium könyvtára is Gyenes Tiborral. Terveinket (középiskolai és még egy általános iskolai szakfelügyelői munkaközösségek szervezése függetlenített iskolai könyvtárosok vezetőként való megbízásával) az OPKM kevesellte, a megyei művelődési osztály sokallta. Minthogy az anyagiak biztosítása az utóbbitól függött, keveset tudtunk megvalósítani. A könyvtárak nagy részében elképesztően elhanyagolt állapotokat találtunk. A könyvtárosoknak sejtelme sem volt a könyvtári munkáról. Akik tanfolyamot végeztek, amint tehették, átadták a könyvtárat másnak. A szokásos tanév végi egyhetes tanfolyam helyett úgynevezett levelező tanfolyamot szerveztem, év közben hét konzultációval Baján, Halason és Kecskeméten, év végén vizsgával ugyanezeken a helyeken. Megítélésem szerint ez sokkal eredményesebb volt – és olcsóbb –, mint a régi forma. Három napon tanítottam, két napot a pedagógiai könyvtárban töltöttem (ekkor már bevezették a szabad szombatot), a két nap közül egyet rendszerint a vidéki kiszállás töltötte ki. Még szerencse, hogy az intézet vagy a megyei könyvtár kocsijával. A megyei könyvtárral (Ramháb Mária) is szerveztünk közös akciót, a kiskőrösi ellátóközpont munkájával való ismerkedést. Itt a közművelődési könyvtár átvette az iskolaiak irányítását, szerintem sokat segítve rajtuk. Sokat írhatnék még a könyvtárral való bajlódásomról. Máig is az az érzésem, ha semmit sem csinálok, a művelődési osztály meg az intézet elégedettebb velem: nem zavarom őket. A legnyugodtabb munka, amit kedvvel végeztem, a szakkatalógus készítése volt mindkét könyvtárrészben. Nem tudom, folytatja-e ezt valaki. Azt már írtam, hogy az iskolában nagy szeretettel fogadtak. Bizonyára alaptermészetemből következik, hogy igazi barátságra most sem léptem senkivel. Leginkább Szekér Bandi ragaszkodott hozzám, s talán még Mester, Vámos, Sárközy, Bóka Jóska. Szőts Rudi hamarosan nyugdíjba ment, Bél Mátyás fordításába vetette magát (Bél Mátyás Notitia novae historico geographica divisa... című latin nyelvű országleírásának részleteit 1975-ben, illetve 1982-ben adta ki a Bács-Kiskun Megyei Levéltár Szőts Rudolf fordításában. A mű további részleteinek a fordításáról lehet szó), aztán tönkretette egy agyérgörcs (vagy agyvérzés?); néha meglátogatom, elszomorító állapotban van. Megrögzött konzervativizmusomra mutathat, hogy mindig jobban vonzódtam az idősebbekhez: Szemerey Bandihoz, Szabó Adorjánhoz, Szőts Rudihoz, Kiss Pistához, Szép Ernőhöz is; iskolai könyvtáros kollégák közül Illyés Bálinthoz; a Halasról nyugdíjasként idekerült Sütő Józsihoz. Kollégista társaim közül csak Nagy Micu maradt állandó levelezőtársként. Ritkuló találkozásainkon rendszerint kiderült (kiderül!), hogy más világban élünk. Ő közlékenyebb, s talán nem és észleli, hogy milyen távolság van közöttünk: neki elég, hogy hallgatják. Elég gyakran kaptam (kapok) leveleket Margócsy Jocótól. Ő már végzett, amikor én a Kollégiumba kerültem, nem is tudom, mikor, hogyan ismerkedtünk össze. Jocó nagyon szellemes leveleket ír, az az érzésem, élvezi, hogy csilloghat a leveleiben. A kecskemétiek közül Szabadi Sanyi állt hozzám legközelebb, noha gyakran úgy éreztem, meggondolatlanul és fölöslegesen izgága, tettei várható következményeinek megítélésében naiv. Mióta kinn maradtak az NSZK-ban, ritkán váltunk egy-egy levelet, még ritkábban találkozunk. Kollégáim közül a kezdet kezdetén Majoroshoz vonzódtam leginkább, ők azonban még ’49 végén elkerültek Kecskemétről. Hordós, akit az Eötvös-kollégiumi fölvételi óta ismerek, visszahúzódott minden szorosabb barátkozás elől. Szekér őszinte ragaszkodást mutat, sokat beszél, gyakran ismételve önmagát; néha az az érzésem, beszédjével inkább elfedi, amit gondol, nem föltárja. A többiek inkább csak kedves kollégák. Abban, hogy mindnyájukkal jó viszonyban voltam, talán némi lekezelésük is kifejeződik: nem vettem őket annyira komolyan, hogy kisebb-nagyobb perpatvarokban egyik
