Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 11. szám - Füzi László: Az indulás évei (Töredékek a fiatal Buda Ferencről)
43 lakójaként írtam őket. E két jeles helyre államrendellenes izgatás vádjával utaltak be kerek egy esztendőre. Az izgatást 1956 késő őszén – már az »események« után – írott verseimmel követtem el. Ami október 23. és november 4. között történt, azt én akkor sem tartottam, most sem tartom ellenforradalomnak, sokkalta inkább népfelkelésnek, nemzeti szabadságharcnak. Ebbéli meggyőződésem akkortájt született verseimből is kiolvasható. A rendőrhatóság s a bíróság ki is olvasta belőlük, nem véletlen ért hát a fönt említett ítélet. Több mint három évtized telt el azóta. Ideje lassacskán közreadnom korábban meg nem jelent ifjúkori verseimet, hisz a ki nem mondott, vagy csupán félig kimondott szavak lélekben tovább kövesedve csak a közös bajt tetézik. Ez idáig fejben tartogattam a verseket, amíg győztem. Szívből köszönöm Für Lajos barátomnak, hogy egy példányukat harminc év hányódásai közepette írásban is hűségesen megőrizte.” Az 1991-ben megjelent Csöndország című kötete tartalmazta az ötvenhatos és a börtönben írott verseit. A magyar irodalmi hagyomány szerves részét alkotják a rabversek, ezt talán nem is kell külön bizonyítani. Ehhez a hagyományhoz társultak a huszadik századi börtönversek, így Buda Ferenc versei is. Az ő verseinek azonban mindezeken túl sajátos vonása is van. Ebben a sajnálatosan gazdag hagyományvilágban az, hogy egy fiatal költőt – némi leegyszerűsítéssel mondom – szinte az első versei börtönbe juttatnak, a börtönben írott versei pedig csak jó harminc évvel később jelennek meg, feltehetően példa nélküli a magyar irodalom történetében. Mindez természetszerűen befolyásolta költészetének megismerését és értékelését is – valójában költészetének alapzata ismeretlen maradt az érdeklődők előtt. 1956 történéssorozata Buda Ferenc meghatározó élménye és tapasztalata. A későbbiekben nem fordult szembe vele egyetlen pillanatra sem, vállalásai miatt az elszenvedett következmények miatt sem hibáztatta magát sohasem. A Füvek példája című számvető versében olvassuk: Hisz voltam én is rajongó kölyök, madarakhoz igazított járású, könnyű lábon futottam, egyenest, sugárzó képpel, mint aki lámpát nyelt reggelire, és horzsolást, hideget, meleget: mindent kihevertem. Aztán jött ama keresztben fújó vihar, a szél, a csillagverő, porszemeket petéző, kibontotta a tüzeket, a lobogó harag pillanat-piros lángja kibomlott, és én hurcoltam magamban jódarabon az akkor szerzett sebeket, nyavalyákat, majd néma kövek lettek a társaim, kutyák, verebek és lágy pillantású lovak. (...)
