Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 11. szám - Buda Borsi felvételei
22 Laci azóta, sokunk sajnálatára, már végleg eltávozott közülünk. Mi ketten: a fabunkó meg én még megvagyunk. Igaz, mindkettőnkön meglátszik az idő múlása, az a több mint négy évtized: súly- és térfogatveszteségben éppúgy, mint a küllem esztétikájában. Őt kívülről kezdte ki az idő, engem azonban belül is mardos. Ám ahogy elnézem, ő még rendeltetésszerű használat közepette is valószínűleg tovább kitartana, mint jelenlegi gazdája. Hiába no: esztendők során sokat alakítottunk bár egymáson, de mégsem vagyunk, mégsem lettünk egészen egyformák. Őt keményebb fából faragták. A torszuk A torszuk – magyarán: bőrkulacs – közép-ázsiai pásztornépek: kazakok-kirgi zek leleménye. Arra szolgált, hogy a juhnyájjal, ménessel vagy marhagulyával a nyári szállástól messzi eljáró pásztorember benne tartsa az innivalóját. Az ital rendszerint ajran – vízzel hígított savanyú tej, világszerte ismert nevén joghurt – volt, ritkább esetben erjesztett kancatej, azaz kumisz. Elkészítése – mármint a torszuké – a következőképp történt: A lenyúzott, külső felén a gyapjútól, belső felén a hús-, faggyú- meg kötőszövetcafatoktól gondosan megtisztított, letakarított juhbőrt kifeszítve száradni hagyták. Félszárazon kiszabták belőle a torszuk két felét. (Ha eleve keményre száradt bőrből dolgoztak, úgy előbb benedvesítették, hogy kellőképp felpuhuljon.) A kiszabott két felet belső oldalukkal egybeillesztve vékony juhbőrből hasított keskeny, de erős bőrszironnyal – esetleg erős növényi rostból sodort fonállal – összevarrták, majd feszesre, domborúra megtöltötték száraz, meleg, tiszta homokkal. Egy idő múlva, a bőr félszikkadt állapotában hegyes, de nem szúrós keményfa, avagy csontszerszámmal gondosan beleírták a díszítésre szánt kacskaringókat is, majd hagyták tovább szikkadni. Miután keményre, kopogósra száradt, a homokot belőle egy szemig kirázva tartósítás végett füstre akasztották, s ott addig tartották, mígnem megkapta sötétbarna, csaknem fekete színét. Ezt követően ajrannal kiöblítették, szájába fadugót faragtak, majd vékony, de erős fonott bőrszíjat fűztek a két fülébe, hogy a nyeregkápára föl lehessen akasztani. (A fenti útmutatás nyomán én is készítettem valaha egy alig féltenyérnyi méretű kis torszukot, csupán a füstölést hagytam el a végéről. Nos: azon tárgyaim egyike ez is, amelyik a zajló idők során elhagyott engem...) A képen látható példány Derkembaj barátom keze munkája, tőle kaptam ajándékba. Sokparuli Derkembaj – oroszosan: Darkembaj Sokparov – jeles kazak iparművész, ezermester, a kazak népművészet lelkes, szorgos kutatója és feltámasztója. Szobrász tanszakon végzett Almatiban – oroszosan: Alma-Ata – a Képzőművészeti Főiskolán, még jócskán a szovjet korszakban, de tanulmányai végeztével úgy döntött, hogy ő nem a magasrangú elvtársakról készített portrékkal s protokoll állami megbízások révén kíván karriert építeni. Kitanult mindenféle népi és nem népi mesterséget – a fafaragástól a hangszerkészítésig, a vaskovácsolástól az ezüstművességig. A nyolcvanas évek vége felé sikerült őt
