Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 10. szám - Péntek Imre: Lírai küzdelem az elveszett gyerekkorért (Mohai V. Lajos: A nyár szürete)
139 A kegyetlen következmény is megfogalmazódik: „Feladták a tél csomagját, mindent ellep a fehér, mélyre süpped a lábnyom. a madárfészkek halálélménye kimerít.” A továbblépés, A Rózsai utcai árnyékrajzok (Giuseppe Ungaretti verseinek első olvasásakor ) már teljesen a gyermeki pillanatok, élményrögök, érzéki benyomások rögzítése; „Azt mondják / amikor a kakas kukorékolt/akkor születtem”... A halál a mulandóság hurkát dobja az újszülött nyakára, és az „éden gyümölcse hullani készül”: s nincs védelem: „az ólomkatona részegen / a mesébe száll.” Sajátos írott-érmek peregnek az időben, az éjszakák nyugalmát a „Vánkos üregében” sürgő tények fedezik, ebben a kozmikus éjben az idő „hátul a tegnapnak trappolva jár”. Felidéződnek a megpróbáltatások. És megjelenik a rontást hozó idegen. Aki a torokra hozza a szorítást. Az „üveggolyónyi csillag” végigfut a láthatáron. Ám a szorításból nincs menekvés. Így pusztulnak el a halálra ítélt lovak (Laudatio funebris), s így szenved a „koporsódeszkák iszonyatában” Tandori. Erre a mulandóságra ítélt vidékre „Isten lesütött szeme tekint”. És a „Bádog-hullám hideg aritmiája” veri a taktust. A Darázs idejében – az újabb ciklusban – „a gyerekkori házsor ködben áll”, és a végzetes esemény: „Bátyám hazavitte a halált”. A Panasztöredékek érthetően lobbannak fel a líri kusból, mint a Sebhely , Elvirágzás, Búcsúra készen, Eszmélés, Tegnapi fájdalmaink, Intő jel. Az Egyetlen éj, csillagfürtök nyomasztó felismerése: „hozzánk a felejtés szól”. És a „csillagfürt rejtvényt”, Isten vívódását aligha tudjuk megfejteni. „Az abbahagyott Éden letört ágak között rekedt; utolsó feladatunk a Nap árnyékpillanatára várni, holott akkor semmi sem ismerős.” Ezeket a csapongásokat mi zárhatja le? A gyermekszem-pillantások emléke. Mint vigasz, mint tapasz a feltépett sebekre. A gyermek nyelvét „törékeny neszek” értik, a gyermeknek az útszéli angyalsereg a játszótársa, és a megnyugvás sem lehet másutt: „rózsaágyban, kavicsok ölén”. És „Az évek közönyében minden kép emlék-szövedékké válik, kerülőút olvaszt tegnapot”. A kötet utolsó verse, a Gyerekszem emléke IV. a kitörölhetetlen „ajándéknyárral” zárja le a feltoluló képek rajzását. Ebben a közegben minden érhető volt, a „Madárlátta kenyér hetedhét határról mesélt, a jóból ki nem fogyott, s csöndben körénk telepedtek végleg az angyalok”.
