Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 10. szám - Péntek Imre: Lírai küzdelem az elveszett gyerekkorért (Mohai V. Lajos: A nyár szürete)
137 Péntek Imre Lírai küzdelem az elveszett gyerekkorért Mohai V. Lajos: A nyár szürete Mohai V. Lajos a Rózsa utca, retrospektív után egy hasonló konstrukciójú kötettel jelentkezett a Prae Kiadónál, A Nyár szürete címmel. Szokatlan, de nem ismeretlen megoldás: ihletőül Ingeborg Bachmann osztrák költőnő A kimért idő verskötetének sorait használta. Legalábbis kötetének első részében. Az utószó írója, Rugási Gyula is reagál erre a jelenségre: szerinte az Actor egy halott város utcáit rója, „amely még holtában is stilizált, legnagyobb erővel talán Ingeborg Bachmann egyszemélyes Rómája idézhető föl benne”. Hát igen, a kötet nyitánya erre az analógiára épül, 13 idézet és egy utóhang indítja a verseket. De mielőtt a Bachmann ihlette részt vizsgálnánk, az Aranypénzek vers vezeti be az első ciklust. A sors váratlan ajándéka tűnik elő a sorokból, amikor a jó és szép élménye ragad meg bennünket. Igen, a „szívünk áthevül”, ahogy Mohai írja, nem maradunk közömbösek, megifjodunk a váratlan kedvező fordulattól: „madárszóra, friss esőktől ébredünk”. Ez a bevezető indít a kalandos útra, a cikluscím szerint: Állócsillag parázslik talpunk alatt. Érdekes az, hogy a költő egy közösséget feltételez, egy kollektív tudat nevében ír, reagál. Olykor egy elhalványuló szerelem emlékfoszlányai tűnnek elő, de az Actor – Rugásit idézve – csak szinte tárgyias díszletül használja ezeket az itt maradt érzelemkliséket, maga az elmúlás ösvényeit járja, Budapest és Róma útjain és hangulataiban bolyongva. A kötet címe nem különösebben fog meg: a nyárnak nincs szürete, az ősznek igen. Az évszak említése valami maradandó nyomra utal, s ezt követi, értelmezi, forgatja a „nyomozó”, a lírai én. Az első vers, A tegnapi hóhérok akár aktuális üzenetet is hordozhatna, de nem így van. Valami nosztalgikus elem tűnik elő – a gyerekkor, a szenes lovak, a honvágy, amibe még ez a paradox érzés is belekerül: az új élet kezdete, a felejtés, az iram a múlttól, amikor már a szörnyűségekre is megbocsátással gondolunk. Ám a kutatás folyik tovább – amit a kérdőjel is mutat a verscímben – „Van-e halálmadárdal?” Ám a halál költészetét elutasítja a szerző, „A kuvikból van elég” – írja tárgyilagosan. Felerősödik a Róma-érzés: A szökőkút közepébe diszkosz hull – írja a következő vers. Az antikvitás jelzései az Örök Várost is megterhelik, de még érdekesebb a sor: „Róma dombjain elhull a szerelem.” Mohai versét – olykor – azért nehéz követni, mert az asszociációs körök bonyolultan áthatják egymást, ahogy itt is: „az ijedt víz elcsobog a felejtés jelére”. „A vesztőhelyek most üresek” – szól a következő szentencia, s az apokalipszis sípoló hangja tölti be a teret. A féltékenység szoros pántja – a múló szerelemre utal. Az egykori máglyák helye üresen áll, de nyomukat nem lehet kitörölni a történelemből. Róma mint szakrális hely: „Angyalok alatt roskadozik a város”, és a szerelem „rózsák zivatarában” mutatkozik meg. A múlékonyság jele: a felfokozott érzelmet a Föld viszi/tovább. S ez örökség, a maradvány. A halál lép elő a rejtett zugokból, mely a törékeny létre vár, bárhol elér, bármerre veti a kereső az útját.
