Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)

2021 / 10. szám - A. Gergely András: In ex-territorium – ha érti, miről van szó (Még nem arról, de talán közelítésként!)

92

ható örökségként megmaradt intimitásait, az értetlenségek és avas büszkeségek képtelen (haseki, hrabali, kafkai, grotowskii, ionescoi mérvű) dúlását, szinte penetráns jelenlétét is. A kötet „alcíme”, vagy még inkább magyaráz(kod)ó címtartozéka is hozza ezt a turisztikai fenséggel megjelenített bűnrészességet:

„– Arról az útszéli toalettről csak annyit, hogy a finnyásak ne használják, mert ez még nem az igazi Európa. Odabenn elég nagy bűz terjeng, az erős klór szaga facsarja az orrunkat. Igaz, akkora bűz azért mégsincs, mint Szerbiában, de sokkalta nagyobb, mint Németországban vagy Svédországban. Mert nem dicsekvésképpen mondom, csak megemlítem, mindent tudok az európai toalettekről. A dánok és a hollandok még a németeknél is jobbak, kiváló minőségűek a szagelszívóik, olyanokat szerelnek be, ami kellemessé teszi a levegőt. Mert nem ér semmit az illatfelhő, ha rossz a szagelszívó. A szagelszívó nagyon fontos, mert számítsuk csak ki, hogy mennyi időt töltünk a toaletten. Szerintem több évet. Csakhogy mi ebben is lemaradtunk. Ezt jól megfigyeltem, amikor a Belgrád-Ljubljana vonalon dolgoztam. Nos, elég volt betérnem a toalettbe, és pontosan tudtam, melyik ország területén vagyok. Szerbiában az ember elszédült a bűztől, Horvátországban a belgrád-zágrábi autóúton, Zágráb felé haladva egyre higiénikusabbak a toalettek. Zágráb előtt már a kézszárítókat is használhatjuk, nem kell bajlódni a papír kéztörlővel. Szlovéniában makulátlanok a toalettek. Nos, kérdem én Önöktől, hogyan lehetett volna összetartani egy országot, ahol ekkora különbségek vannak WC és WC között? Az a baja az Európai Uniónak is, mint Titónak. Magyarországon klórszag terjeng a WC-kben, Berlinben viszont illatoznak, és halk zene szól, miközben az ember szükségét végzi...”.

A már közép-európaiak számára is csak sok körmondattal magyarázható kelet-európaiság még a nyelvi kalandon túli ismerkedés terhével is meg kell küzdjön Végel saját nyelviségében. Hol német, hol szerb, esetenként az angol, leginkább a kétnyelvűségben is megülepedett „köztes” nyelvtartomány az, ahol otthon van. Egyenként sem a kötet moszkvai írókalandjában részt vevő oroszok, sem a bosnyák vendégmunkások, sem az „európaiasodott” idegenvezető, sem a német író, sem a szerb környezet nem bír ezzel a nyelvi rétegzettséget igénylő és megvalósító értelmezőkedvvel. Önmagára csukott nyelvi burok ez, minden poliglott mivoltában is. Kisebbségi bűn, melyre nem válasz a magyarnak a szerb íróként lét, szerbnek a magyar identitás nyelvi kódjai, németnek a „valami balkáni” vegyesség, orosznak a könyvtári katalógusban helye nincs „nemzetiségi” megjelenés, angol nyelvoktatónak a peremlét elbeszélhetetlen végletessége – s még erre a bűnre rakódik az újvidékiség, a falusiság, a művelt európaiság, az énkeresés értelmiségi nyűgje, az íróiság fogalomtisztaságra törekvő nettsége, a közírói és közszereplési stílusréteg, továbbá a mindenkori önmagával számvetésre képes személyiség bátorsága. Ezek így együtt bűnök, s ha lehet válogatni, a környezet meg is teszi. Közös bűnök, de csak azok számára, akik magukra veszik, megfogalmazzák, értelmezni próbálják és közreadják.

Van egy sajátos rétege ennek a „bűn és bűnhődés” narratívának. A bűn még „egzakt” lenne: aki nacionalista indulattal legyilkolja az újvidéki zsidókat, magyarokat, svábokat, horvátokat, az nyilvánvaló emberiesség elleni bűnért felelős, függetlenül attól, hogy megválasztott vezérpolitikus vagy terepruhás partizán. A bűntelenség már fogalmilag is a „kizárt” kategória ebben a miliőben, így ezzel számolni sem lehet. Marad biztos alapnak a közös bűn, a megosztott felelősség, az általánosító indulat, a vádaskodó vélekedés, a gyalázkodó beszéd. És marad mindezek mellett is, mögött is, időben is, térben is az elmaradottság, a hozott hátrányok, a periferizált lét láthatatlan bűne. A trampliságé, a kisstílűségé, a bugrisságé, a műveletlenségé, a fantáziátlanságé, a hinni és megbocsátani képtelenségé, a vélt vagy valódi „elmaradottság” örök bélyege, a megmásíthatatlanság és jobbra