Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 10. szám - Büky László: Irodalmi sakklépések – „Plem, plem”
78 ták egy sakkversenyen (amint Móra elbeszéli), amikor Albert báró megérkezett. Móra tárcájának anekdotikus históriája szerint nem a sakk hozott bizonyos szempont szerinti társadalmi emelkedést a hősnek, legföljebb a bécsi sakk és egyéb körök véleménye mögött lapulhat némi Mikes Kelemen-i viszály, minthogy a sakkmester tekintélye nagyobb a nagynevű milliomosénál.2 „A sakkjátszmának a két játékos közötti igazságos küzdelemnek kell lennie. Ennek a biztosítéka tulajdonképpen szabályrendszer betartása. Az emberi kapcsolatokban mindig ez az erkölcsi alap. Ennek sérülése még rendkívüli körülmények között is nehezen viselhető el. Az egyes ember igazságossága [...] minden fájdalom és gyönyör ellenére is kitart amellett, hogy csak az a félelmes, illetve nem félelmes dolog, amit a józan ész annak tart.”3 A különböző élethelyzetekben nemritkán bátorság kell az igazság melletti kiállásért.4 A cselekvési szabályok betartása és a körülmények miatti be nem tartása fiatal, alakulóban lévő jellem esetében különösen okozhat lelkiismereti válságot. Kosztolányi Dezső novellája efféle helyzetet tár az olvasó elé. A novella gyermek hősét tanítónak fogadják egy tüdővészes fiúhoz, aki megtanítja sakkozni. A beteg fiú anyja figyelmezteti, hogy mindig fiának kell nyernie. Idővel a tanító fiú megroppan amiatt, hogy a sakkjátékban vesztést kell elérnie: „Aladár az utolsóban volt, az orvosok kimondották, hogy nem menthetik meg. Ő azonban még mindig a sakk szenvedélyén csüngött azzal a görcsös erővel, amellyel a haldoklók utolsó pillanatukban paplanuk huzatába kapaszkodnak. É n természetesen továbbra is bohóca maradtam s tűrtem a szeszélyeit, a család hallgatag gúnyát, mint egy rabszolga. Csak otthon sírtam fel keservesen, a lelkem mélyéből. Mint egy megkorbácsolt rabszolga.”5 A történések végén a fiú lerázza „az alázatosság szolgajármát”: „Végigsimítottam a homlokomat és lángoló szemekkel meredtem a sakkmező feketesárga tarkaságára. Agyamban haditervet kovácsoltam. Három lépés után már előnyben voltam. Szörnyű acélgyűrűt vontam ellenfelem hadsora elé, mely a kombináció szédítő merészségével s a logika vaskövetkezésével roppantotta szét egy vizenyős agy üres kapkodásait. A bástyák keményen állottak, a futók serényen vigyáztak, a lovak, mintha fülüket hegyezték volna: minden báb a diadalmas gondolkozás s a szikrázó ész egy-egy epopeája volt. Felemeltem homlokomat s kezem ökölbe szorult. – Sakk! Szólt Aladár, és anyja boldogan mosolygott. Én egy kibúvó mozdulatot tettem. Az utolsó rabszolga-lépést. Mikor aztán újra rám került a sor, az agyamra ömlő vértől szinte vakon, az indulattól részegen, az öröm remegő kiáltásával szóltam: – Sakkmatt! S lassan előre toltam egy parasztot.”6 Nem a beteg fiún való szánakozás, hanem a logika, a szikrázó ész győzedelme valósul meg, amely „egy vizenyős agy üres kapkodásait” vonja uralma alá. A család, az anya 2 Móra Ferenc [1932?] A sakkbáró. In: Sokféle . Genius, Budapest, é. n. 46–51. (Móra Ferenc munkái – Jubileumi díszkiadás.) 3 Platón 442 c = Platón 1984. Az egyes ember igazságossága. In: Az állam. Összes művei I–III. Európa Könyvkiadó, Budapest. II: 289. 4 Vö. Platón 430 b = i. m., II: 255. 5 Kosztolányi Dezső 1943. Sakkmatt. In: Novellái . Révai, Budapest. 16. 6 Kosztolányi i. m., 18–19.
