Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 10. szám - Varga Réka: Sajtóhírihletek a Csáth-életműben (A kis Emma forrásai)
69 emberiség. Milyen rettenetes pillanatok lehettek azok. Ó, egek ura, mondjuk megérdemelte ezt. De nem, nem, mégsem és nem érdemelte. A halált senki sem érdemelheti meg eléggé. Az emberi lét tiltakozik ez ellen. Isten, légy könyörületes szegény bűnös lelke iránt. 28 éves, fiatal ember. Csak 28 éves. (...)8 A feljegyzés egy rajzzal is kiegészül, amely a szöveghez hasonlóan szintén fejlődést mutat a korábbi skicceihez képest. A korábbi naplórajzok túlnyomó többségének célja, hogy vizuális formában adjon át információt, mintegy kiegészítve a szövegesen megfogalmazottat. Itt viszont már felfedezhető az alkotás mögött a művészi ambíció, a sűrítettebb hangulatábrázolásra való törekvés. Az alkotás azt a pillanatot merevíti ki, amikor a kötél Papp Béla nyakára kerül. A feje fölött tartott hurok szinte glóriára emlékeztet, ez pedig motivikusan illeszkedik a naplófeljegyzésből kirajzolódó őszinte, szinte felmentő részvét hangjához. A feljegyzést és a hozzá tartozó rajzot szemlélve azonban ismét kérdések merülnek fel, különös tekintettel a naplóíró életkorára. Hiszen nem evidens, honnan lehettek ennyire pontos információi az akasztás végrehajtásáról egy tizennegyedik évében járó gyereknek, melyeket ráadásul nem csupán verbálisan rögzít meglehetősen hiteles formában, hanem vizuálisan is. A válasz természetesen ebben a tekintetben is a korabeli sajtóban keresendő. A fokozott érdeklődés, amely a szatmári gyilkosságot övezte, nem pusztán abból táplálkozott, hogy a testvérgyilkosság ténye általánosan elfogadhatatlannak tűnik, amint Papp Béla megítélésének ambivalenciája sem vezethető le pusztán abból, hogy az idő múlásával párhuzamosan egyre erőteljesebben rajzolódott ki a bűnös mögötti individuum a korabeli cikkekből. A folyamat lényeges katalizátora lehetett, hogy a halálbüntetés intézményét egyébként is – és konkrét esetektől függetlenül – gyakran tematizálták a századfordulón. Első jelentős kritikusa egyébként Szemere Bertalan volt, aki már 1841-ben avittasnak nevezte, és az „örök fogságot” javasolja helyette.9 Ez a szemlélet élt tovább és erősödött fel a századfordulón. A halálbüntetést modern korhoz nem méltó büntetésformának tartották, amely ekkor már egyébként is csak a legsúlyosabb bűnesetekben, felségsértés és gyilkosság megtorlásaként volt kiszabható.10 Az pedig szinte példátlannak számított, hogy az ítéletet valóban végre is hajtották. Papp Béla esete tehát lényegében kivételes volt, nem véletlen, hogy még évekkel később is hivatkozási alapja maradt a sajtónak, amikor felmerült a halálbüntetés témája. Az ilyen típusú büntetések megkérdőjeleződő mivoltát az a tény is bizonyítja, hogy Papp Béla kivégzése már nem a nyilvánosság előtt zajlott, csak a sajtó és a végrehajtók lehettek jelen. Ennek következtében természetesen fokozott olvasói igény mutatkozott a kivégzés részleteinek megismerésére, melyet a korabeli lapok készségesen ki is elégítettek. A legtöbb napi- és hetilap címoldalas tudósítást szentelt az eseménynek, melyekben szinte naturalista pontossággal közvetítették a látottakat. A Budapesti Napló például a következő, tudósítás helyett inkább glosszába hajló, érzék letes leírásban tájékoztatta az olvasóit: Odatartotta a kezeit, kötözzék meg, — most leveszik a kalapját, Nekem úgy rémlett, mintha a hóhérnak még ő segített volna. Most a lábát kötik meg, két összekötött kezét pedig a balcombjához kötik, — úgy, hogy a karcsú, magas ember egyszerre meggörbül. Olyan furcsán, torzmódon . . . 8 Csáth Géza, „Méla akkord: hínak lábat mosni”: Naplófeljegyzések 1897–1907, szerk. Szajbély Mihály, Molnár Eszter Edina (Budapest: Magvető, 2013), 212. 9 Szemere Bertalan, A büntetésről s különösen a halálbüntetésről, (Budapest, Magyar Királyi Egyetem, 1841), 173. 10 Kisnémet Judit, A halálbüntetés története Magyarországon, Magyar Rendészet, 2015. jún., 110.
