Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)

2021 / 10. szám - Tóth László: Ahogy én… (Széljegyzetek elszelelt napokhoz 2019, 2020)

42

produktuma, mely egyúttal a kisebbségi lét megrázó identitásküzdelmeinek minden tragi(komi)kumát is magában sűríti. (A regénycímbe foglalt név sem más például, mint az író nevének szerbesített, szlávos kiejtésű változata.) S „regénye” – mert azért nem is olyan egyszerű a dolog ezzel az egyszerűnek látszó műfaji meghatározással – e tréfás-szomorú névolvasójához

jellegzetesen egyéni (egye

di?) szerkezetet is talált: egy, 1990-es évek eleji, huszonhét soros – „mindössze száztíz szóból összeesztergált” verséhez („Ahol nevemet...”

) fűzött az előszóval (azaz „Elő”-vel) és utószóval („Utó”-val) 110+2 (láb)jegyzetet, melyek költőnk és családja egész életét, azaz a teljes 20. századot átfogják. E lábjegyzet-regényé

nek alfáját s ómegáját, kiinduló- és végpontját pedig nem másban: saját (család)

nevében találta meg: abban, hogy az országban, melyben életét leélnie adatott, a hivatal nem ismeri az „ö” hangot, minek következtében aztán életük során mindenféle abszurd bonyodalmak származtak rá s családjára nézvést. És – Gerold László kifejezéseit idecitálva – ebből „a saját névkálváriáját végigböndörködő”, s végső soron „nemcsak életrajzként, hanem kisebbségi sorstörténetként is olvasható” nekilendülésből kerekedik ki azután a Bender & Tsai

-egy teljes évszázadon végigsasszézó, förgeteges (nyelvi) humorú, (utó)modern utáni pikareszkje, családtörténeti nyomozása. Bár szűkebb irodalmi közössége mindvégig kellőképpen megbecsülte Böndört és könyveit, munkáit, melyeket különböző helyi – délvidéki magyar – irodalmi díjakkal jutalmazott is (Sinkó-, Híd-, Koncz István-, Szenteleky-díj), szélesebb irodalmi kontextusban, a magyar irodalom központi erőterei felől nézve azonban, érdemtelenül, szélen maradt mindig. S ahogy nézem, ennek megfelelően

még József Attilája sincs... Ettől pedig – József Attila-díjas társaim nevében is – végtelenül rosszul érzem magam... (2020. október 17., szombat)

Paraszt

Nem kis önteltséggel vegyes nosztalgiával olvasom Georges Bataille-nél, amint egy este a Les Deux Magots kávézó egyik asztalánál írt a hajdani, izmusok lázától is hajtott Párizsban. De hiszen ott én is ücsörögtem, firkálgatással-jegyzetelgetéssel töltve ötvenedik születésnapom környékén két-három estét, a közeli Rue Bonaparten lévén szállásom. Persze, hozzám nem ült oda Aragon, hogy elbeszélgessen velem Marxról, Hegelről meg a szürrealista doktrína lényegéről... Igaz, e nélkül is Párizs parasztjának éreztem ott magam... (2020. november 2., hétfő)

Jóslat

Ladányi Mihály kis verses rögtönzése a szombathelyi Életünk 1982. márciusi számában, a Hungária

: „Most még azt mondjuk rá: ő a mienk

. / Utolsó többes szá

munk / Én és Enyém előtt.” Azóta (mindössze) negyven év telt el. Mit mondjak? A költő jóslata napjainkban már kezd beteljesedni. Vagy már be is teljesedett? Beszélhetünk-e még erről-arról napjainkban is többes szám első személyben? Személyes névmásaink közül nem kopott-e már ki teljesen a „mi”? S maradt az „én”, a „te”, az „ő”, a... „ti” és az „ők”? Szegény magyar nyelv! Szegény (eltűnt) mi. (2020. december 11., péntek)