Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 10. szám - Tóth László: Ahogy én… (Széljegyzetek elszelelt napokhoz 2019, 2020)
35 (Kiemelés tőlem.) Mit mondjak? Megint csak Bacsó Péter filmes örökzöldje, A tanú Virág elvtársát kell idéznem: A (nemzetközi) helyzet azóta csak fokozódott... Bizony, szépen nézünk ki ebben a lázas – öntelt – egyhelyben-topogásban... (2020. január 15., szerda) Irodalom(történet) Délután ma is nagy séta, útba ejtve a kertet, ahol – ösztönösen adódó hasonlattal, a szemközti temető miatt is – túlvilági a csend és minden változatlan, azaz: minden rendben. A Magyar7 -ben Lacza Tihamér írása Grendel Lajos irodalomtör ténetéről (Foglyai vagyunk a saját időnknek ). Aki legfőképpen azt emeli ki Lajos nem mindennapi vállalkozásából, hogy mert fittyet hányni „a jelenleg uralkodó irodalmi kánonra”, amely „bizonyos szerzőket teljesen kiradírozva” a magyar irodalomtörténetből, „olyan életműveket is górcső alá vett, mint a Nyírő Józsefé, a Bánffy Miklósé, a Wass Alberté vagy éppen a Tormay Cécile-é”. Márpedig Grendelnek „ez a fajta nyitása és a prózájában is kimutatható horizonttágulása nemcsak értetlenséget szült azokban a körökben, ahová tartozónak vélték, hanem időnként nagyképű kritikus megjegyzéseket is, mondván, hogy az író már a hanyatló korszakába lépett, és ezt igyekeztek a betegségével is indokolni”. Más kérdés, teszi hozzá Lacza, hogy „valóban irodalomtörténet-e” Lajos könyve, amit rögtön meg is válaszol azzal, hogy a babitsi vagy a Szerb Antal-i értelemben kétségtelenül az, mi több, a mű érdemeként ismeri el azt is, hogy – akárcsak a hollandiai Kibédi Varga Áron – egyszerre „két optikán” keresztül igyekszik szemlélni a választott korszakához tartozó munkákat: „a jelen felől és a tárgyalt korból”. Ugyanis, írja: „Sokan, mert foglyai a saját idejüknek, a tárgyalt korral eleve nem törődnek”, s „a jelen kritériumaival mérik a rég halott szerző teljesítményét”. Ám a baj ezzel ott kezdődik, hogy ezek az elvárások nem csak esztétikaiak, hanem „sokszor az aktuálpolitika és a divat is alakítja őket”, s „Hangadó és véleménydiktátor csapatok igyekeznek kisajátítani az ítélkezés jogát, és lesöpörni a másfajta nézeteket”. Amiben magam is teljes mértékben egyet tudok érteni Tihamérral, annál is inkább, mert Lajos közel hatodfélszáz oldalas munkájában számos olyan alkotó is szerepel, akik például Szegedy-Maszák Mihályék háromkötetes, mégis erősen „foghíjas opusában”, A magyar irodalom történetei ben említésre méltónak sem találtattak. Ezért Tihamér Grendel külön érdemének tudja, hogy „azokra is odafigyelt, akiket mások a »futottak még« listára sem tennének fel”. Ám azt az irodalomtörténetet, fejezi be figyelemreméltó jegyzetét Lacza, melyben – Lajos már több mint egy évvel ezelőtti halálára célozva – Grendel is szerepel, „valaki másnak kell megírnia”... Hát igen... ám kérdés, hogy nem olyan valaki vállalkozik-e rá – mert ez is könnyen megeshet mai világunkban –, aki ezt az irodalomtörténetét nem tudja majd megbocsátani a prózaíró Grendelnek sem... (2020. január 16., csütörtök) Olvasó Éjjel kettő és három között ismét az olvasás órája. Egy réges-régi Kalligram akadt a kezembe, még 1993-ból, Grendel Lajos idejéből. S szerkesztői között – Csanda Gábor és Hizsnyai Zoltán neve alatt – Széky Jánoséval együtt, a lap másik
