Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 1. szám - Acsai Roland: A múlttaurusz (dráma)
12 (a nő bólint, elindulnak, szaladgálnak egyik lakásból a másikba) N: Látod, mondtam, itt is van egy! (továbbmennek) F: És itt is! (továbbmennek) N: Ez az! F: Megvan! F: Mennyi maszkunk van? N: Négy. F: Annyi elég lesz. Ne menjünk tovább, hogy el ne tévedjünk... Azt hiszem, már késő, eltévedtünk. Erre kell menni, vagy erre? N: Amikor régen... na jó, egy hónapja... autóba ültünk, mindig én navigáltalak az utcák között. Nekem jobb a tájékozódási képességem. Kitalálunk. Én leszek a GPS-ed. Azt hiszem, hogy... arra kell menni. (némi tévelygés után visszatérnek oda, ahonnan elindultak a maszkkeresésre) F: Innen indultunk a maszkkeresésre. Kövessük tovább a nyitva hagyott ajtókat! (a férfi egy zárt ajtó előtt áll, és azt rángatja, a feleségét nem látni) F: Jól vagy? Beszorult ez a rohadt ajtó! Megpróbálom kinyitni. Hé, mondj már valamit! Úristen, mi történhetett vele?! Nem válaszol. Egyedül maradtam?! (végül kirántja az ajtót, magához öleli a feleségét) Bementél a kamrába, aztán nem jöttél ki. Én vártam egy darabig, aztán elkezdtelek szólongatni, de nem feleltél. Aztán meg rángatni kezdtem az ajtót, de mintha belülről húzta volna valaki. N: Nem, pont fordítva történt. Te mentél be a kamrába, hogy megnézd, ott van-e a régi játékod, és te nem jöttél ki onnan. Én kiabáltam, és te nem válaszoltál. F: De én a folyosón állok? N: Most már igen. De az előbb még én voltam a folyosón és te voltál a kamrában. Én rángattam az ajtót, és nekem tűnt úgy, mintha belülről húzná valaki. F: Akkor... én húztam az ajtót, mert azt hittem, hogy te szorultál a kamrába, és ki akartalak menteni? N: Attól tartok, valahogy így történt... F: De én megesküdnék rá, hogy... N: Gyere, utol kell érnünk Rékát, mielőtt valami baja történik! (folytatják az utat) N: Hallod ezt? F: Suttogás. Szerinted van itt valaki rajtunk kívül? N: Ezek a mi hangjaink. A mi suttogásaink. (hallgatóznak) Azaz a suttogásaink visszhangjai. Itt pattognak a falak között. Nélkülünk is. Akkor még milyen szerelmes dolgokat mondtál nekem. F: Tényleg. Miért, most már nem? N: Hát nem annyira. F: Tudod, a gyerek meg a munka. Annyi minden veszi el a figyelmet. Meg az energiát. De igazad van, jó lenne megint így beszélni egymással. (megint megfogja a felesége kezét) N: Nézd csak, árnyékok! A mi régi árnyékaink. Összebújva csókolóznak. Mintha ráfestette volna valaki őket a falra. Furcsa freskó. F: Hogy maradtak meg? A testünk már eltűnt előlük.
