Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 10. szám - Toroczkay András: Guns N’ Roses; Queen; Végzés
28 Végzés A pékségben kaptam meg végül a diplomámat tegnap kora délután. A Művelődési Ház helyén üzemelt. Az albán pékfiú adta át, lisztes kezét törölgette, kérdezte, én én vagyok-e. Kérdeztem: hogy érti. Gratulált, de nem csinált belőle nagy ügyet. Talán másnak is jött már oda fontos postája. Nagy megköny nyebbülés volt, hogy végre a kezemben tarthattam a bizonyítékot. Egy nagy fadoboz, Stühmer csokoládéval tele, vagy inkább, mint a 37 éves korában meghalt (májnagyobbodás) Toroczkay Lajos, nagypapám testvérének a diplomája, a trikoloros paszományon lógó, nagy koronás viaszpecséttel, az összeomló Illésy utcai házból menekítettem. Vagy inkább, mint egy díszes szivartartó, amiben Kovács papám a munkásőr-kitüntetéseit tartotta. Hihetetlen, hogy a kezemben van, gondoltam. Olyan sokszor álmodtam már azzal, hogy rájönnek: valami tévedés történt, egy tárgy hiányzik, mint egy kardigán, vagy golyóstoll, így nem lehet lezárni éveket, vissza kell menni a hegyek közé, a Kastélyba, hogy befejezzem, amiről tudom, soha nem fogják hagyni, hogy befejezhessem. Meg kell keresnem a nyelvészeti tanszéket, de már régen nem él az, akinél én kezdtem, már egészen más rendszerben folyik az oktatás, talán nem is magyarul, hanem kínaiul, oroszul, pótolhatatlan az az aláírás. Fogalmam sincs, hogy maradhatott ki, mint egy egészen fontosnak hitt, de elfelejtett gondolat, zavar a hiánya. A tekintetekből azt látom, felesleges minden kétségbeesett sorban állásom, már rég nem tartozom közéjük, nem vagyok „pázmányos”, ami itt a fiatal szinonimája, talán soha nem is voltam. Rájöttek a csalásra. De most, ebben a pékségben végre sikerült. Nem maradt ki semmi. Sikerült befejeznem az egyetemet! Hátamon a gitárommal, amit valamiért valahová cipelek, talán órára megyek a zeneiskolába, hogy valami Carcassit bogarásszunk Szőlősy tanár úrral, aki mindig oroszra váltott, ha felmérgelte magát. Úgy pakolgatta az ujjaim. Nézegetem a diplomám, ezt a furcsa fadobozt, és boldogságot érzek. Sikeres középfokú nyelvvizsgám után a postára mentem érte a valóságban az igazi diplomámnak. Nem vártam, hogy boldog leszek tőle, de hogy ennyire értéktelen legyen, az azért meglepett. Így képzelem azt, ahogy egy OT III-as szcientológus, miután elmondtak neki mindent Xenuról, kilép az épületből. Most, ebben az álomban fontosnak tűnik az egész, csak éhes leszek a pékség illatfelhőjében, ellenállhatatlanul vonz valami. Lekváros buktát ennék, ami most sült ki, még jó forró. De nincs nálam pénz. A sor centinként tol előre a kasszához. Nincs visszafordulás, túl szűk a hely ehhez, ráadásul gitárral, éhesen kell otthagynom őket, üres kosárral. Kilépek a kisváros főutcájára, hazamegyek megmutatni anyának, aki Kovács mamámék Piac utcai lakásában vár, és aki egyben Ildi, a feleségem, és neki is valami köze van az aranyragyogáshoz. Egymásra fényképeződnek álmomban, mint mikor régi fényképezőgépből nem veszik ki a filmet, és amikor előhívják, rájönnek, ugyanarra lőttek két emléket, az alakok egymás testvérei is lehetnének. A nők a nyugati tájolású szobában ülnek, délután, késő tavasz, vagy kora nyár, megyek haza, megmutatni a bizonyítványom nekik, hogy megdicsérjenek, megsimogassanak. Hogy ők a büszkeségtől, én a nyugalmuktól együtt ragyogjunk, míg haza nem jönnek a többiek.
