Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 1. szám - Svébis Bence: Felesleges férfiak (Tóth Krisztina: Fehér farkas)
126 Svébis Bence Felesleges férfiak Tóth Krisztina: Fehér farkas Szegő János, a Magvető szerkesztője panaszolta még évekkel ezelőtt egy könyvheti körkérdésben, hogy szépíróink alig írnak vidám könyveket. A legtöbb műből csak a szomorúság süt, elkeseredés áramlik szerteszét. A helyzet azóta se jobb, mintha csak az lehetne szépirodalom, ami nyomasztó, deprimáló, és legalább egyszer úgy érzi az olvasó: minden felesleges. Ritkán üti fel a fejét a humor, pláne az irónia. Amúgy is, ki érti ma már az iróniát? Nagyon messziről nem akarok, de onnan indítanék, hogy Tóth Krisztina előző kötete, a már címében is kínos Párducpompa csak ímmel-ámmal hozta azt a szintet, amit a szerző novellá itól megszokott, elvárna az olvasó. Sokatmondó, hogy csupán egyetlen kivételt tudnék felhozni az ötven (!) elbeszélésből: A megnyalt ember t, ami a maga szarkaszti kus humorával képes bemutatni egy amúgy nagyon is elkeserítő jelenséget: a keserű, szolipszista embert. A többi novella már korántsem ilyen erős és rafinált, jobb híján az elnagyolt szentimentalizmus sínpárján zakatol. Aztán eltelik két év, és megjelenik a Fehér farkas, amivel a szerző helyretolja a kizökkent időt. Most, amikor a kiadók kapkodnak a nagyregények, sőt regényfolyamok után, amikor 500 oldal alatt nem áll meg az író, ha még írónak akar látszani, Tóth Krisztina egy könnyed mozdulattal odalök az asztalra tizenhat novellát röpke 130 oldalon. Mint Wittgenstein a Tractatust. De úgy, hogy közben ott van minden, amit épp el akar mesélni, m égsincs túlírva, túlkombinálva. Voltaképpen szinte az összes novellában ugyanazt a képletet alkalmazza: vesz egy furcsa, már-már szürreális alaphelyzetet, majd elkezdi kibontani, lecsupaszítani, hogy meglássuk a piros cseresznyében a rothadó magot. Mindezt könnyed kézzel, és a kortárs irodalomban manapság oly ritka mesélőkedvvel teszi. Ezeknek a novelláknak ugyanis nemcsak súlyuk van, de történetük is. A Fehér farkas finom eleganciával, részvéttel teli humorral mutat be hétköznapi helyzeteket, szomorú, kínos pillanatokat, vagy akár egy egész é letet megnyomorító tragédiát. Tóth Krisztina mesélni akar és van is mit mesélnie. Nem általánosít, nem oktat, ahogy rengeteg, mai novellista teszi. Van egy olyan érzésem, hogy a kortárs próza addig-addig közelített a líra felé (ld. még Spiró panaszát, miszerint minden lírikusunk prózát ír), míg valami szörnyű hibriddé nem vált, ami lassan már úgy könyörög, hogy öljük meg, mint az Alien 4. Ripley-klónja. Az epikus tartalmat nélkülöző, csupán érzelem- és nyelvalapú prózát művelő többséggel ellentétben Tóth Krisztina régi vágású novellista, ami már azért is érdekes, mert a költészet felől érkezett a prózába, mégis remekül képes különválasztani a kettőt, miközben nem esik a másik végletbe sem. A főként fiatal prózisták által művelt, minden ornamentikától megfosztott szöveg szárazsága is távol áll tőle. Az a prózanyelv ugyanis, míg formailag lázad a szépelgő mondatok ellen, ennél többet nem tud felmutatni, képtelen új perspektívákra, mert valójában nincs mondanivalója. Valószínűleg ezért oly sok manapság a családtörténet: a fiatal nemzedék
