Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 9. szám - Pintér Kitti: Egy florilégium csapdája (Sirokai Mátyás: Lomboldal)
124 kerül”),16 talán egészen annak a szupernóvarobbanásnak az ideéig, amely kialakította a naprendszerünket és azokat a magasabb rendszámú elemeket, amelyek képesek voltak testté húzni össze az élőlényeket. Ezt a fajta fordított pszichologizálást, ti. korábbi (törzs) fejlődési szakaszokba való megérkezés mint az emlékezés mechanikája működik , A beat tanúinak könyve csúcsra járatja, A káprázatbeliekhez pedig termékenyen folytatja. ( „Az, akiben ott van az összes élő t érképe, olyan, mint Az, aki a térképet alkotta [...] Az, aki a térképet olvassa, és odavész a vadonban, olyan, mint Az, aki minden létformát magára öltött, és elveszítette emlékeit.”).17 A korábbi verseskönyvek egyébként minden tekintetben aprólékosan vezetik föl a növénylést (pl. „A legelső sz övetséget a növényvilággal kötöttük, mert a bolygó tudata a növényekben nyilvánult meg /.../ Aki a legelső sz övetség emlékére eszi a föld hajtásainak rostjait és issza a nedveit, megelevenítheti kapcsolatát a bolygóval, amely hordozza”),18 mégis, ez a komplex, egész kötetet behálózó és szervező motívum a lomboldalakra egészen lesoványodik, pusztán ismétlésessé válik – akár a levelek hasonlatossága a lombban –, és mintha elveszítené megszokott misztikusságát még a nyelv is. („Ébresszük fel kezeinkben az egykori lábakat, meg téve az utat először saját gyermekkorunk négykézláb-idejébe (...) négykézlábas őseink korába.”)19 Önmagában a lomboldal szövegeinek személyessége bekebelezi az emberiség univerzális visszavágyódását, és egy elnyúlt meditációban kántált szövegegyüttessé teszi a verseskötetet (pl. „Minden mozdulatom visszatér hozzám a széllel. Vágyódás a növényi lét után.”). 20 Ez nyilvánvalóan lehetne akár a trilógia koncepciójának része, de úgy tűnik, mintha a versek fáradhatatlanul, valami meditatív állapotban mantráznák a két korábbi könyvből tanultakat az én leegyszerűsített nyelvén. És akkor vissza is érkeztünk a kritika elején hangsúlyozott termékeny utánzásmotívumokhoz és stratégiákhoz. A trilógiában a szakrálissá emelt mimézis visszafordíthatatlanul hozzájárul a könyvek működéséhez. A kiépített rendszer fifikás: olyan versvilágot hoz működésbe, amely önmagába fordulva egyfajta szentséggé emeli az ismétlést, az osztódást, másolást stb. (pl. „A felismerés az igenlés gyönyöre néven vált ismertté azok között, akik (...) képesek megidézni egykori és majdani önmagukat, ahogy a lombok alatt ülve gyönyörűségüket lelik saját másolataik láncolatában.”,21 „Saját képünkre és hasonlatos ságunkra formáljuk az új embert, megszegve a másolás tilalmát”), 22 kijátszhatatlanságával fügét mutatva az önismétlést bíráló kritikusnak. A lomboldal a trilógia rendszerében értelmezve biztonsággal elműködik, legitimizálja önmagát. A könyvhármas gravitációja ugyanakkor annyira erős, hogy a kritika nyelve is okvetlenül bevonódik: mintha olyan megkerülhetetlenek lennének a kötetben lefektetett fogalmak, képek és eljárások, hogy a kritika is csak ezekben a metaforákban, metódusokban volna képes létrejönni. A Lomboldal gondosan megszerkesztett, a trilógiába ravaszul beleplántált verseskönyv, így működésmódja szinte kikezdhetetlen. A kérdés ugyanakkor mégiscsak fennáll: vajon mennyiben mérhető létjogosultsága a másik két kötethez képest, mi az, ami önmagában többé teszi puszta szépelgő idézetes kiskönyvnél? (Jelenkor Kiadó, 2020) 16 A beat tanúinak könyve, 30–31. 17 A káprázatbeliekhez, 48. 18 A káprázatbeliekhez, 9. 19 Lomboldal, 11. 20 Uo., 10. 21 A káprázatbeliekhez, 11. 22 A káprázatbeliekhez 57.
