Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)

2021 / 9. szám - Orosz István: Emlékek apámról IX.

50 A Goór Imre kecskeméti rajzszakkörében körvonalazódni kezdő tervet, hogy megcéloznám valamelyik művészeti főiskolát, apám az akkorra már igazgatóból baráttá változott Keresztury Dezsőnek mondta el, és Fodor Andrásnak, akik mindketten az Iparművészetiről voltak jobb véleménnyel. Álláspontjuk alighanem az iskola viszonylagos politikai közömbösségét is tükrözte. Fodor révén még a festő barát Gerzson Pálhoz is bejáratos lettem, aki vállalta, hogy véleményt mond a rajzaimról. Vasárnaponként felvonatoztam Pestre, meglátogattam az Aradi utcai műtermében, megmutattam új rajzaimat, megcsodáltam még friss, olajfestékszagú vásznait, még inkább tealevélillatú lányait, beszélgettem vele Cézanne-ról, mert számára ő volt az origó; mindenről Cézanne jutott eszébe, meg persze Egry József. Egyszer a kezembe nyomott egy kicsi könyvet. Ifj. Hans Holbein angliai portrérajzai a Windsor Gyűjteményből. Máig itt van a kezem ügyében, A követ és a fáraó

írása idején naponta forgattam. Sajnos Pali már nem érte meg, hogy ezzel, saját Holbeinről szóló könyvemmel, viszonozzam akkori ajándékát. A képző- meg az iparművészetire készülő diákokkal ’69 nyarán találkoztam Zebegényben. A képző nyári tábora – szabadegyeteme – volt ott, amit legtöbben mint felvételi előkészítőt emlegettek. Talán a Goór-szakkör nagyobb diákjaitól hallottam róla, kiktől is, talán Balanyi Karcsitól, Vámos Zolitól, Zalatnai Palitól, de inkább az ütötte meg a fülem, hogy Zebegényben aktot lehet rajzolni, amit Kecskeméten egyáltalán nem lehetett. És tényleg! Szőnyi István villájának hatalmas kertjében napközben gyönyörű meztelen lányokat ültünk körül, s bámultunk a rajztáblákra szögezett íves papírlapok mögül, s éjente velük néztük a Duna-partról a holdat, amint épp egy Armstrong nevű amerikai fickó sétálgat rajta. A pestieknek, akik zömmel a „kisképzőben”, vagyis a képző- és iparművészeti szakközépiskolában folytatott évközi tanulmányaikat egészítették ki a nyári ráadással, szokásos rutinfeladat volt a kontraposztba állított csípők, a combhajlatra vetülő árnyékok, a geometria – és a meghódított Hold – tökéletességét idéző (és igéző) mellek élethű visszaadása, számomra azonban komoly lecke volt mindegyik nap. A hosszú, sokórás tanulmányrajzok mellett gyors, néhány perces tus- és diópác krokikkal telt meg a mappám, gyámoltalanokkal, majd egyre bátrabbakkal, és legelső publikált rajzom is egy ottani vázlatos aktrajz volt, egy lavírozott tuskép. A Petőfi Népe

hozta le, igaz, véletlenül azt írták alá: Bodri Ferenc rajza. A zebegényi táborban esténként egy többfordulós művészettörténeti verseny zajlott, és meglepve vettem észre, hogy az elméleti tárgyakból egyáltalán nem tudok kevesebbet, mint a pestiek. Végvári Lajos, a szabadiskola igazgatója és a „nagyképző” művészettörténet-professzora állította össze a kérdéseket, amit végül sikerült megnyernem. A gimnáziumban nem tanultunk műtörit, ami rám ragadt, az nagyon változatos irányokból érkezett. Apám könyvei közt megvolt ugyan egy Lyka és egy Barát–Éber–Takács-féle összefoglaló, aztán érdeklődésemet látva megkaptam tőle a kétkötetes Alpatovot, ami a művészetek történetét szovjet, azaz szocreál szempontból taglalta, kedvencem azonban Herbert Read A modern festészet című könyve volt. A könyvek előtt kellett volna említeni a vona

tozást. A hosszú, unalmas vonatutak révén – Csépa, Szeged, Balaton – szereztem első „galéria-élményeimet”, akkoriban ugyanis a vonatfülkék fala festmény-