Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 9. szám - Orosz István: Emlékek apámról IX.
41 elárverezése után a szülők (apám nagyszülei, Orosz István és Varga Terézia) is Barkaszóra költöztek, ott is lettek eltemetve, ’37-ben és ’43-ban. Palika, Ödi bácsi fia, öt-hat évvel lehet fiatalabb nálam, ha jól tudom, képzőművész lett valahol Ukrajnában. Etus néni ’82-ben, Ödi bácsi 2010-ben halt meg. Amikor 2010 nyarán Andival Barkaszón jártunk, Sárika még megvolt, sőt néhány évre rá Anna lányom is meglátogatta, de azóta már ő sem él. Éva újra levelezni kezdett volt diákkori finn partnerével, Airával. „Nicht vor dem Kind”, azaz a gyerek előtt ne beszéljünk róla – hangzott el olykor, és németre váltottak, vagy későbbre halasztották a megbeszélendő témát. Természetes önvédelem lehetett, utólag nem tudok neheztelni miatta, holott amikor elhangzott, nem eshetett jól. Anyu rosszabbul tudott németül, mint apám, noha gyerekként folyamatosan levelezett a finn kislánnyal, Airával. A két háború közti idő a finn–magyar rokonság eszméje szempontjából a virágkor volt. Az I. világháború után Finnország és Észtország a történelem során első ízben vált valódi független állammá, a Trianonban szétnyirbált Magyarországon pedig egy csapásra megszűnt a „halszagúzás”. A pánszláv meg a pángermán idea elől menekülve, egymásban kerestek, ha nem is politikai, de legalább kulturális szövetségest, forszírozni kezdték egymás nyelvének tanulását, és lehetséges levelezőpartnerek címét osztották ki az iskolákban. Hogy a szegedi Szent Margitban nyomták-e anyu kezébe Aira címét, vagy egy finnországi iskolában kapta-e meg Aira Éva címét, azt már nem tudom kideríteni, mindenesetre hosszú levelezés kezdődött, amelyet a háború szakított félbe. Valamikor a háború, pontosabban már a forradalom után, amikor újra lehetett levelet írni Magyarországra, Aira küldött is Szegedre, anyu régi címére, a Gróf Apponyi Albert utcába egy lapot, ami valami rejtélyes, soha meg nem magyarázható módon végül a kecskeméti Hargita utcában landolt, és beindult újra a levelezés. Egyre hosszabb és részletesebb levelek röppentek innen oda, onnan ide, igaz, a nyelvrokonság ellenére a levelek kizárólag németül íródtak, ráadásul egyre ékesebb, egyre irodalmibb, már-már goethei magasságokban szárnyaló német nyelven, aztán a finnek első magyarországi látogatása során, amikor a hölgyek – férjük oldalán – végre személyesen találkozhattak, körülbelül öt perc alatt derült ki, hogy nem is ők, már évek óta a férfiak, Laci és a még nála is szemérmesebb Jussi leveleztek egymással. A gyerekek is barátok lettek, szinte unokatestvérként tekintettek egymásra. Legtöbbet az autómániás Veli jött, különösen mióta Forma–1 versenyeket tartanak Magyarországon; de jött Timo is, a csillagász, a Balatonnál nézte például a napfogyatkozást, cserében egyszer egy vacogtató finnországi éjszakán majdnem sikerült megmutatnia az északi fényt; de járt itt Minna is és Mika, sőt már a gyerekek gyerekei is voltak, szóval eljöttek mindannyian. Két kedves osztály főnöke voltam a ’60-as években: Varga Jutkáéknak és Demény Mariéknak. Közben más osztályokban is tanítottam: latint Csernus Csöpiéknél, Király Zoliéknál, magyart Kardos Miklóséknál, Szucsák Zsuzsáéknál, Barvich Ivánéknál. Oktattam a levelező tagozaton is, Pál Szabó Ilonáéknál osztályfőnök is voltam.
