Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 9. szám - Orosz István: Emlékek apámról IX.
35 a krumplihámozást vagy a díszőrséget az ötágú csillagot formáló sziklakertbe tűzött zászlónál. Ez volt a legcikibb, egy teljes óra a tűző napon, miközben a lánytábor lakói méregetik a verejtékező úttörőt. Annyira utáltam, hogy inkább megnyertem az altábor versenyét, és a nagytáborin is a döntőig jutottam. Ott már sakkóra is volt, soha nem játszottam korábban órával. Egy nap, a békeharc jegyében afrikai vendégpajtások érkeztek a táborba. Parancsnokunk, Bősz Jenő kitalálta, fessük az arcunkat feketére – cipőboksz –, ezzel mutatván szolidaritást a kizsákmányolt néger gyerekek iránt. Az internacionális kultúrprogram után – és száll a dal majd: ócseny, ó, ó, ócseny, ó, ó, ócseny harasó – jelvénycsere volt és barátkozás. A kis Lumumbák sajnálkozó tekintetét nehéz elfelejteni. A fénypont a kirándulás volt, megadott térképen haladva kellett az erdei próbákat teljesíteni, egy darabig küzdöttünk is, majd miután egy kiszáradt patakmeder fölötti kötélen átkapaszkodtunk, egymásra néztünk, és elhangzott a táborozás első okos gondolata, mi lenne, ha eltévednénk? Egy félreeső tisztáson tüzet raktunk, hogy megfőzzük az egyébként a próba részét képező krumplipaprikást. Fórián Pista kitett magáért, azóta sem ettem jobb paprikáskrumplit, igaz, forró volt, égette a szánkat, de borzasztóan éhesek voltunk. Késő este, jókora kerülőkkel jutottunk vissza a felbolydult táborba. Útközben a hegygerincről lenézve láttunk az erdő közepén egy apró, helyes kis falut; sok évvel később tudtam meg, Budakeszi volt a neve. 1981 óta lakom ott. Illetve itt. Másnap épp térképolvasó külön korrepetáláson kellett részt vennünk, amikor az egyébként állandóan indulókat harsogó tábori rádió egy pillanatra elhallgatott, hogy bemondja: Orosz István pajtás azonnal menjen a hármas kapuhoz. Apám várt rám. Búcsúzni jött, többszöri elutasítás után megkapta az útlevelet Olaszországba. Mivel az úttörő nem hagyhatja el a tábor területét, idegen pedig nem teheti be oda a lábát, így a kapuban ácsorogva beszélgettünk. Ő a mészcsík egyik oldalán, én a másikon. 1965-ben Olaszországban voltam. Erről külön írás szól. A külön írást nem találom. A hazaérkezés utáni beszámoló, az Ürögdi-féle útikönyv széljegyzetei, illetve későbbi közös utazásunk alapján lehetne rekonstruálni. Velence, Padova, Firenze. És Róma. Róma. Róma. Akkoriban a „nyugati” turista útlevélhez 70 dollárt lehetett kiváltani, ennyiért vásárolhatott lírát. Több valutát nem lehetett kivinni az országból – olyannyira nem, hogy ez bűncselekménynek számított volna. 70 dollárnyi lírából két hétig élni, az maga is művészet, ő könyvekkel, egy orkánkabáttal és egy üveg kokakólával érkezett meg. A „circolare”, vagyis a minden olasz vonatra két hétig érvényes, Magyarországon megváltható bérlet, és a magával vitt (csempészett?) rúd téliszalámi volt a titok. Ami azt illeti, elég karcsú volt, amikor megjött. Velencében Tizianóval, Padovában Giottóval, Firenzében Botticellivel és Rómában Michelangelóval – magyarázta, amikor a kecskeméti rendőrségen föltették a szokásos kérdést, kikkel került kapcsolatba utazása során. Nem firtatták tovább. Nagyon szerette Itáliát, és szívesen beszélt olaszul. Ez a többnyire zárkózott ember szinte kicserélődött, ha ismeretlen olaszokkal társaloghatott. Élvezte a szívélyességüket, a közvetlenségüket. Háromszor vagy négyszer ment vissza, hat
