Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 1. szám - Fogarasi György: Fikció és tanulság: Wordsworth anekdotája a nem-morálisan felfogott hazugságról
113 a szerzőt nem érheti szó a narrátor vagy a szereplők szólama miatt, úgy az előadón vagy a tanáron sem lehet számon kérni, ha olyan szöveget tárgyal vagy tárgyaltat, amelyben ember állattal, tanár diákkal bonyolódik botrányos kontaktusba, nehezen feldolgozható, de annál emlékezetesebb módon. Mit jelentene efféle szövegekről beszélni, efféle szövegeket vinni be órára? Egy ilyen előadói vagy tanári gesztus egyszersmind performatív aktus is volna. Arra késztetné, sőt kényszerítené például a Tanár úr késésben közös szemináriumi megvitatásában részt vevő hallgatókat, hogy a szöveget saját tapasztalati világukra vonat koztatva értelmezzék – s ekként, aktualizálva, óhatatlanul az adott szeminárium tanárdiák kapcsolatára is vonatkoztassák –, ezért könnyen elképzelhető, hogy a novella kínálta közös fantáziába való bevonás az aktusra való invitálás gesztusaként értelmeződne, s így a szöveg órára való bevitelének performativitása az oktató kir ú gásában teljesedne ki. Akárhogy is, az egyetem intézményének – a szabad kutatás és oktatás modern laboratóriumi terének – egyfajta „stressz-tesztje” volna egy ilyen próbálkozás. A romantika korában (egész pontosan a korai német romatikusoknál) vetődött fel az a gondolat, hogy az irodalom legyen önálló szövegtér, kísérletezésre szolgáló, hermetikusan elzárt tér, „irodalmi abszolútum” (ahogy L’Absolu littéraire című könyvükben Philippe Lacoue-Labarthe és Jean-Luc Nancy nevezték). Legyen intézményesen megszabadítva a közvetlen valóságvonatkozásoktól, elkülönítve, pontosabban „eloldozva” a való világtól, valahogy úgy, mint általában a művészet, avagy mint maga az egyetem, melynek modern koncepciója, az „egyetemi autonómia” gondolata szintén ekkortájt körvonalazódik. Az elkülönült irodalmi szövegtér gondolata a 19. század során rögzülni látszik, s egészen napjainkig az irodalom intézményei gyakran készpénznek is veszik saját stabil önállóságukat. Például irodalmi lapok vagy lapokon belül irodalmi rovatok formájában biztosítják e tér határvonalait, vagy irodalomórákon a szerző és a narrátor axiomatikus megkülönböztetését vasalják be a diákságon. Ám számtalan példát találni arra, hogy az úgynevezett „irodalmi” művek mégiscsak referencializálásnak vannak kitéve, és annak folyományaként olykor bírósági vagy erkölcsi ítélkezés tárgyává válnak, méghozzá nem csak diktatúrák idején. Ezeket az eseteket túlságosan is gyorsan szokás ostoba, az irodalom lényegi létmódjáról egyszerűen megfeledkező reakcióknak tekinteni, s ekként devianciának minősíteni valamifajta értő és körültekintően kritikus interpretáció nevében. Efféle példaként, naivan referencializáló erkölcscsőszként szokás megemlékezni arról az ügyészről, aki 1857-ben Gustave Flaubert-t vonta törvényszék elé a Bovaryné ban (Madame Bovary ) bemutatott „vidéki erkölcsök” szégyentelensége miatt. Flaubert regénye először folytatásokban jelent meg a Revue de Paris lapjain 1856 októbere és decembere között úgy, hogy a szerkesztő – Flaubert felháborodására – már jó előre kihúzott néhány kényes részletet (például a párizsi kocsikázás epizódját). Az 1857. január 31-től február 7-ig tartó perben a szerzőn és a szerkesztőn kívül a nyomdászt is „a közerkölcs, a vallási erkölcs és a jómodor súlyos megsértésének bűntettével [les délits d’outrage à la morale publique et religieuse et aux bonnes mœurs]” vádolta Ernest Pinard ügyész. A per végül – a felkészült védőügyvéd nek és a felvilágosultan ítélkező bírónak köszönhetően – felmentéssel zárult, s így a regény 1857 áprilisában már könyvként is napvilágot láthatott. Bizonyos szempontból azonban ez a bumfordi hivatalnok (az ügyész) jobb olvasója volt Flaubert szövegének, mint a haladóbb gondolkodók közül sokan, akik a szerző védelmére keltek.2 Az utóbbiak szólam á ban 2 A könyv megjelenésekor Sainte-Beuve például a mű és a műkritika szuverenitását hangoztatta: „A mű immár a művészet birodalmába tartozik, egyes-egyedül oda, csakis a kritika ítélkezhet róla, a kritika pedig teljes függetlenséget élvezhet a róla való beszédben [L’ouvrage appartient désormais à l’art, seulement à l’art, il n’est justiciable que de la critique, et celle-ci peut user de toute son indépendance en en parlant]” ( Charles Augustin Sainte-Beuve , Causeries du lundi: Madame Bovary par Gustave Flaubert , Le Moniteur Universel, 1857. május 4., https://flaubert.univ-rouen.fr/etudes/madame_bovary/mb_sai.
