Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 1. szám - Orosz István: Emlékek apámról III.
99 Több száz amerikai repülő június 30-án a délelőtti órákban támadt Kaposvárra, illetve Budapestre. A korabeli híradás szerint a magyar és a szövetséges vadászgépek a támadók egy részét a dunántúli légtérben szétszórták és visszatérésre kényszerítették. A többiek a bombáikat Nagy-Budapest különböző kerületei fölött szórták szét. Bözsi néniék (nagyanyám nagyobbik húga) a Hegyalja úton laktak. Ez a bombázás nem érintette őket, februárban azonban, már az ostrom alatt, találatot kapott a ház, az óvóhely beszakadt, halálra sújtva Bözsi nénit és a hozzájuk menekült dédapámat, Sütő Józsefet. Az előző részben már írtam, hogy a Farkasréti temetőben nyugszanak, azóta megtaláltam a sírt is (33-5/3/32: Sütheő József ny. ref. lelkész és Dr. Kovács Ernőné sz. Sütheő Erzsébet), nem volt könnyű rálelnem, igaz, a temetés sem lehetett az, hiszen Budapest ostromának egyik legzajosabb helyszíne maga a temető volt. 1944. december 28. és 1945. február 7. között folyamatosan zajlottak itt a harcok. A sírköveket takarásnak, a sírokat lövészároknak használva, a kriptákban géppuskafészkeket berendezve vette föl a harcot egy német lovasezred és egy magyar csendőrszakasz egy szovjet lövészhadosztállyal és a hozzájuk állt magyar önkéntesekkel. Most, hogy ott jártam, még mindig láttam golyó lyuggatta sírköveket. Július 1-jén este vagoníroztak be bennünket a Nyugati pályaudvar külső rakodóján. A pesti bölcsészek – egy vagy két marhavagonban – együtt maradtak. Ott volt Nagy Micu is, aki eddig a szombathelyi cipőgyárban lapult. Abban volt nem csekély irónia, hogy hadiparancsnoknak Bán Ervint kiáltották ki. Több napi utazás (Szolnok, Püspökladány, Nagyvárad, Kolozsvár, Dés, Szeretfalva, Déda) után érkeztünk Gyergyószentmiklósra, ott szétosztottak bennünket, a pesti bölcsészeket visszavitték Szalárdtelepre: ez a Kelemen- és a Görgényi-havasok közt van, a Maros folyásának legészakibb szakaszán. Gyönyörű vidék, tulajdonképpen hálás lehetek a sorsnak, hogy megláthattam. Az állomásról úttalan úton kapaszkodtunk fel a Kelemen oldalában lévő táborhelyre. A június elején bevonult pesti bölcsészek már itt voltak, köztük sok ismerős. Sokszögletű deszkabódékban, ún. finn sátrakban laktak, de ezekben nekünk, újaknak már nem jutott hely, minket egy nagy fabarakkban szállásoltak el, emeletes priccseken, elég zsúfoltan. Később, a hónap vége felé a 23-ban születetteket hazaengedték azzal, hogy be kell vonulniuk katonának, ekkor mi is finn sátrakba kerültünk. Hívtak az Eötvös-kollégisták sátrába, én azonban évfolyamtársaimból közben kialakult közösségünkben maradtam, Mohácsy Karcsiékkal. Erődítéseket készítettünk, árkokat, a kiszedett földet bokrok alá kellett hordanunk, nehogy a repülők majd meglássák, hol van az árok, amelyet be akartak fedni. Irgalmatlanul nehéz munka volt ásni, csákányozni a sziklás talajt, bár én jószerivel csak földhordásból vettem ki a részemet. Nem nagyon hajtottak bennünket, az volt az érzésünk kezdettől, hogy ezt a munkát mindenki fölöslegesnek tartja; annak is bizonyult. Egy tartalékos százados volt a táborparancsnok, mi egymás közt Mackó bácsinak hívtuk. A kar kiküldöttjeként – talán hadnagyi rangban – a nyelvész Mikesy volt ott, őt Don Carillónak emlegettük (Carillo = Kari Ló). Tábori lelkészünk is volt, protestáns részről Dezséry László, a későbbi evangélikus püspök. Ő civilben járt, piros kis sapkával a fején, lenn lakott a faluban a feleségével, s mikor néha föllátogatott, híreket hozott, főként az angol rádió híreit. Legkényelmetlenebb talán a vízhiány volt. Volt ugyan egy gyéren csörgedező forrás nem mesz sze a tábortól, de az előtt mindig sorba kellett állnunk. Rendesebben tisztálkodni csak hétvégeken tudtunk, mikor volt annyi időnk, hogy lemenjünk fürödni a Marosba. Hideg volt ugyan a vize, de jólesett lubickolni benne. Rajunkat nemzetközinek neveztük: volt köztünk ruszin, román és szerb fiú is, persze mindnyájan jól tudtak magyarul. Munkáért való „lelkesedésünket” jellemzi nyíltan harsogott indulónk: „Nekünk kedvenc napunk a vasárnap, / És örülünk, ha eső zuhog. / Ha egy mód van rá, kerüld a munkát. / Kerüld a munkát, ha tudod.” Augusztus közepe táján a mi rajunkat (s talán még kettőt) áthelyezték a Maros túlsó oldalára. Iszonyú nehéz volt a költözés, finn táborunkat – elemeire bontva – a hátunkon kellett átszállítani. Új táborunk különben jobb helyen, civilizáltabb környezetben volt, mint a régi, egy Marosba ömlő
