Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)

2020 / 9. szám - Péntek Imre: Történelmi emlékfüzér, lírai kontempláció (Gömöri György: Erdélyi arcok)

120

S már Petőfihez érünk, a segesvári csatához. Gömöri jegyzeteiben is felemlíti azt a szóbeszédet, ha a költő leveti a tiszti mundért, talán megmarad... Ám nem tette, s ezzel felhívta a figyelmet magára... Kísérője, a József huszár legalábbis így adta elő az utolsó órák eseményeit. S meg kellett jelennie az erdélyi mondakörben Bemnek is, aki a haza nélküli lengyeleknek megmutatta a „megváltás ideális útját” – legalábbis Miczkiewicz szerint. Utolsó szavaival az utókornak üzent: „– Ha jól figyelsz, kihallod még belőle az ismerős és szent romantikát, mit fel nem falhat történelmi dögvész, és bebalzsamoz majd a népmese.”

Az újabb szereplő, Kemény Zsigmond a fátummal küzdött – legalábbis Gömöri szerint –, „nem egyszer ólmos búskomorság fogta el”

, s van idő, amikor nem segít a tiszta ész és ravasz ügyesség sem, s nincs menekvés sem így, sem úgy... Talán a félreállás, ahogy ő tette: visszavonult Pusztakamarásra, „majd csendben megőrült”. Kossuth és báró Kemény Zsigmond találkozása sem más – a svájci hegyek között – mint érdekes stílromantika, a szabadságharc után tíz évre, s nem lehet hinni a császári szónak, s egyéb illúzióknak sem. Mely a magas, ködös csúcsokat körbelengi. A kötet végen a költő visszatér a kezdethez, az ötvenes évekhez, amikor Dsida Jenő egykori szerelmével sétál a monostori erdőben, s Viola mesélt, mesélt, s a verssorok hexameterjei felelevenítik a hajdani időket, amikor a költő kérte volt szeretőjét, hogy emberi voltát és emlékét őrizze meg a múló időben... S Dsida Jenő – élete utolsó időszakában – görög földre vágyott, Athosra, Attikába; Gömöri eljutott Nauplionba, megértve Dsidát, hogy „Meghalni nem szeretnék ilyen helyen, de élni...?”

. Ebben a közegben „elbódul minden érzék”

, ez egy kis előleg a soha nem létező örökké

valóságból. S feltűnik az 1942-es év, amikor erdélyi táborozáson vett részt a kamasz költő, s ahol szokatlan élmények várták a kis faluban, Cegőtelkén. Itt számháború folyik, de messze a távolban igazi fegyverek dörögnek, s két év múlva ez a háború eljön érte, s „elközeleg az idő, amikor törvényt szeg a jótett, / s kölyökembernek más emberfarkasa lesz.”

Egyik utolsó verse 1977-ből való, amikor legkeserűbb idők járnak, s a költő konstatálja: „bizony húsz éve még / sokkal tisztább volt a levegő / és tisztesebb a betonba szorított szegénység”. Azon a bizonyos „járhatatlan úton” törődve, ahogy akkor az ottaniak nevezték az állapotokat, még sok évnek kellett eltelnie. Meg kellett értenünk ezt a keserű-édes Erdélyt is. De az is kötelesség volt: megénekelni Bergengóciát. És jöttek a halottetetők, köztük egy helyi szörnyeteg, aki feljár a sírból, ahova kivégzői lökték, és vicsorgó zombiként nyöszörgi: „még még még adjatok ennem”. Az elmenekültek vigasztalódtak a magyar verssorokkal, ott, a Holt-tenger partján, ez is segített túlélni a kilátástalan éveket. Az aleppói helytörténész megidézi Murad pasát, Bem Józsefet, aki a moszlim hitre tért, hogy tovább harcolhasson az orosz ellen. Ma ég és föld között lebeg sírhelyén, Tarnówban, jelképesen is, mint aki nem találta helyét e földi tereken.