Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 1. szám - Nyerges Gábor Ádám: Biográfia és én-konstruálás Orbán Ottó életművében
96 változékonyságát őrzi.29 Azaz föltaláltam a magam relativitáselméletét. Az egyéniség kérdéskörét, melyet nagy naivan meghaladni óhajtottam, persze nem haladtam, mert nem haladhattam meg, de valamin azért sikerült túllépnem. Sikerült kikényszerítenem az új föladatot. Magamat, most már akár iskolás értelemben vett egyéniségként is; a viszonylagosságoknak ebben az újonnan fölfedezett világában ez már nem fenyegetett a lemerevedés veszélyével. Kezdett a valóság másképp érdekelni. Kezdtek érdekelni a részletek.”30 A fenti idézetben felvázolt határtapasztalat leírása egy olyan személyiség rajzát rejti, mely valójában változékonyságában, változásra képes mivoltában (is) őrzi31 önazonos ságát. Orbán Ottó kedvelt eljárása ez a fajta paradoxitással operáló érveléstechnika: egy nem stabil identitáskonstrukció (mely instabilitásában is valamiféle rejtett, biztos alappilléreken nyugszik, tehát, mondhatni, „mélyszerkezete” mégis stabil) éppen instabilitási képességének tulajdonságában képes folyamatosan önmagához hű maradni. A kötetben 1976–77-re datált írásból kirajzolódó személyiségkonstrukció érdekes összecsengést mutat a Kulcsár Szabó Ernő 1993-as irodalomtörténetében olvasható orbáni költészetleírás egy fontos megállapításával: „olyan reflektált szemléletmód [uralja a versek hangnemét – Ny. G. Á.], amely sajátos, kettőző értéktávlatot vetít vissza a változatlan alaphelyzetre”. Ahogy nem is kézenfekvő, úgy nyilvánvalóan nem is véletlen, hogy az Orbán Ottó által a ’70-es évek második felében (nyilvánvalóan „belülről”) megrajzolt identitáskép és a Kulcsár Szabó Ernő által (kívülről), más szempontok alapján felvázolt orbáni pályakép egy lényeges ponton nagyon hasonlót állít. Az önmagát (csak?) folyamatosan megújítva, állandó megújulásban megőrizni képes identitás rajza, valamint a lírai hagyománnyal jellemzően megújítva megőrző viszonyt ápoló költészet leírásai olyan költői attitűdöt sugallnak, amely esetében voltaképp belső működési elvéből, saját identitását folyamatosan (át- és újra)formáló, belső törvényszerűségből következhet, hogy a rá jellemző „...utómodern alapozású nyelvi magatartás éppen azzal utal vissza a maga költészettörténeti eredetére, hogy attól eltávolodva sem olvad bele az új szenzibilitás poétikájába.”32 Don Quijote és a recepció Nem véletlen, hogy Dérczy Péter Orbán Ottó-esszékötete bevezetésében épp az orbáni személyiségkonstrukció e sajátosságában fedezi föl a költő recepciója sajátos diszkrepanciáinak eredőjét, megítélésének, kánonbeli helyzetének mindig „köztes” mivoltát (mely köztességet közelítése egyik vezérmotívumának is megtesz). („Mindez visszavezethető az általában vett egyéniség, személyiség problémára.”) 33 Összefoglaló leírása kihangsúlyozza, hogy Orbán korai költészetének kritikai fogadtatása során a szerző legtöbb kritikusa épp azt nehezményezte, „hogy versei mögött nem érezhető egy határozott, azonosítható alany, beszélő”. 34 Mikorra pedig „az irodalom és az esztétika terén többféle megszólalási módnak, illetve szem léletnek is megnyilatkozási lehetősége teremtődött – tehát a hatvanas évek végétől kezdve a hetvenes 29 Vagy pl.: „Földhöz ragadt alak vagyok; / a mindenség úgy játszik velem, ahogy akar. / De miért lennék éppen én más, mint a lényege, / az állhatatlanságában szilárd változatosság?” Orbán Ottó, A fényes cáfolat , Budapest, Magvető Könyvkiadó, 1987, 13. 30 Orbán Ottó, Honnan jön a költő?, Budapest, Magvető Könyvkiadó, 1980, 98–99. 31 „...a jelenben beszélő beszédhelyzetét az önazonosság megőrzésére való törekvés határozza meg...” – írja Bónus Tibor az Orbán-versek alakmegidéző stratégiái kapcsán. B ónus Tibor, i. m. , 50. 32 Kulcsár Szabó Ernő, A magyar irodalom története 1945 – 1991 , Bp., Argumentum Kiadó, 1993, 137. 33 Dérczy P éter, Között. Esszé Orbán Ottó költészetéről, Bp., Magvető Könyvkiadó, 2016, 13. 34 Uő , i. m. , uo.
