Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 1. szám - Nyerges Gábor Ádám: Biográfia és én-konstruálás Orbán Ottó életművében
94 önidentifikációs dokumentumok egyik legfontosabbikából, az 1980-as Honnan jön a költő? című esszékötetből: „[A]z irodalmi hatás – szellemi bankügylet. Minden a felek hitelképességén múlik. A plágium – vetjük a magunk érvét az Illés Endréé23 mellé – mindenekelőtt: egyéniségprobléma.”24 A kifejezést ( „egyéniségprobléma” ) nemcsak találó mivolta miatt tartom fon tosnak kiemelni Orbán költészetével kapcsolatban, hanem akár azt is megvilágítandó, hogy a fentiek fényében milyen fontos identifikációs, „egyéniségproblematizáló” gesztusokkal él (számos alkalommal) önmagáról, költői attitűdjéről nyilatkozva25 a szerző, mikor önleírásaiban, -értelmezéseiben rendre (általában több-kevesebb iróniával, de – a kontextusból mindig kideríthető módon – sosem csak viccelve) komoly hangsúlyt kap önnön, kvázi „kalóz”26 , „rabló” vagy „szarka” természete. Egyszersmind fontos nemcsak leírandó jelenségként, hanem annál összetettebb (egyéniség)problémaként is tekintenünk a hagyomány által is nagymértékben befolyásolt-alakított önidentifikációs kérdésre, melyről gondolkodva az önironikus felhangok mellett érdemes felfigyelnünk az „én” meghatároz(hat)atlanságának állandó újra- és újrakonstruálásával járó eljárások, ha át is ironizált, de korántsem elviccelt reprezentációjára is: „A kisebb versek között volt egy Walt Whitmanról szóló darab, egy poétikai öszvér, afféle zárt szabadvers, melyben rajta kívül senki más nem volt jelen, csak én, de ez az ÉN többé nem volt azonos azzal a személlyel, akitől oly hevesen óhajtottam megszabadulni: már érződött rajta a kétirányú kísérlet szakmai tapasztalata. Az történt tehát velem, ami minden korok fiatal költőjével, aki újra és újra két pisztollyal a kezében áll ki az országútra, hogy megállítsa az arra haladó postakocsit: » Mars ki « , mondja tisztelettől elfúló hangon az elődöknek, majd zsebében a zsákmánnyal eltűnik abban a sűrű ködben, melynek köznapi neve: a jövő. Ami engem illet, arcátlanságomért ott bűnhődtem meg, ahol az a legérzékenyebben érintett, a verseimben. És ez így volt rendjén, egy zokszavam sem volt. Tiltakozni én mindig is az ellen tiltakoztam, hogy becsületes, országúti rabló létemre sanda zsebtolvajként fogjanak pörbe.”27 Valamint hasonló, belső küzdelmekkel járó (s a más költőkhöz való viszonyulás, hatásbefogadás mentén egy olyan nyelvkritikai attitűd poétikai megnyilvánítóiként is figyelembe vehetők, amely nem hajlandó belenyugodni a beszélőnek a nyelvbe való szükségszerű és folyamatos beletemetkezésébe, vagyis abba, hogy az írás (écriture) leválik írójáról. Az az orbáni erőfeszítés, amely arra irányul, hogy a költő kötetről kötetre újjáélessze verseit s önmagát mint nyelvi fikciót, az újraéledés » mellékzöngéivel « is terhes kötetcímekben is megnyilvánul (A keljföljancsi jegyese , Egyik oldaláról a másikra fordul; él )...” B ónus Tibor, i. m. , 50. 23 „Illés Endre a múlt századi magyar dandy, az Anyegin t fordító Bérczy Károly plágiumügye kapcsán időproblémának nevezi a plágiumot.” Orbán Ottó, Honnan jön a költő?, Budapest, Magvető Könyvkiadó, 1980, 55. 24 Uő, i. m. , 57. 25 Hogy mennyire alapvető szövege az orbáni identitáskonstruálásnak az alábbi mű, az is szemléltetheti, hogy Orbán Ottó később, Kabdebó Lóránt vele készített életműinterjújában „magamról írt pályaké pem” gyanánt aposztrofálja. Figyelembe véve, hogy a magyar irodalomban szinte egyedülálló jelenség a saját költészetnek egész kötetnyi pályaképet, afféle sajátos önmonográfiát szentelés gesztusa, úgy vélem, e jelenség (természetesen megfelelő távolságtartással kezelt) vizsgálata és figyelembevétele nagyon is indokolt. A Honnan jön a költő? (és annak kvázi „holdudvaraként” a szerző számos más helyütt olvasható önértelmezése, prózai ars poeticája) az orbáni önmitizálás és identitáskonstruálás olyan nagyságrendű, formabontó gesztusa(i)t dokumentálja, melyek megléte az értelmező számára is szokatlan helyzetet teremt – elsősorban figyelembevételük és a velük foglalkozás metódusa tekintetében. 26 Csak a legkézenfekvőbb példával élve, 1993-as kötetének egyöntetűen önironikus önarcképváltozaként értelmezett címét említhetjük: Kocsmában méláz a vén kalóz . 27 Orbán Ottó, Honnan jön a költő?, Budapest, Magvető Könyvkiadó, 1980, 62–63. Vö.: „Na most az történt, hogyha én valóban egy zsebtolvaj lettem volna, mint ahogy sok helyütt úgy tűntem föl, akkor az értékemnek nagyot kellett volna esnie ezen a tőzsdén. És ez a tőzsde valahogy nem úgy reagált, ahogy egy lopott érték esetében szokásos.” Ezt Orbán Lengyel Balázs egy kritikájának egyik állítására visszautalva mond -
