Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 7-8. szám - ***: Fatüzes keramikusok (Kriskó János beszélget Szabó Ádám Csabával, Csávás-Ruzicska Tündével és Kontor Enikővel)
173 hogy a megrendelő sokszor olyasmit kap nálunk, amit el sem tudott korábban képzelni, mert még sehol nem találkozott vele, nem látta, az csak a tervező fejében létezett. – Mostanában számos gasztro-megrendelést kap. Van-e ideje és kellő ihlete az autonóm kerámiához? – A késztetésem folyamatos, mindig próbálkozom. Gyakoriak az éttermek kel kapcsolatban is azok a mellékprojektek, amelyek a határterületeken születnek meg. Volt a 2018-as Design Héten Pillók Attilával egy közös projektünk az A.MeCoD Stúdióban, amelynek keretében olyan műtárgyakat, illetve edényeket hoztam létre, amelyek egy hagyományos éttermi szituációban nem tudnának hosszú távon működni, viszont kísérletként, az élmény szintjén abszolút működőképesek voltak. Kísérleti kerámiák voltak a technológiailag változó konyhában. Vagy például a tavalyelőtti Gourmet Fesztiválon az Onyx Étteremmel volt egy közös projektünk. Az ötletem abból eredt, hogy Indiában régen a teákat napon szárított, nyersagyag csészékben szolgálták fel a vonatokon. Ezeket a csészéket meg lehetett vásárolni az állomásokon. Amikor az egyes állomásokon megállt a vonat, az utasok csak kinyújtották a csészéiket az ablakon, a teaárusok feltöltötték őket, majd miután az utasok elfogyasztották a teát, a csészéket egyszerűen kidobták az ablakon a robogó vonatból. A csészék visszaáztak, föld lett belőlük, azaz semmiféle szennyezést nem okoztak, nem váltak szemétté. Ezeket a nyersagyag csészéket kb. 10 évvel ezelőtt India-szerte lecserélték műanyagokra, amelyek ilyen rövid idő alatt is már hihetetlen méretű szennyeződést okoztak. Ezt belátva, 3-4 éve újra kezdtek divatba jönni a napon szárított agyagcsészék. Innen vettem az ötletet, hogy az Onyx Étterem a Gourmet Fesztiválon nyersagyag tányérokon kínálja fel az ételeket. Ez azt jelentette, hogy 2400 tányért kellett elkészíteni nekik. – Ha jól értem, ezek egyszer használatos edények voltak. Nem áztak át a használattól? – Két ételt kínáltak bennük, egy vízibivalyból készült tatárbeefsteaket, illetve egy szilvás gombócot. Természetesen az ételek nem érintkeztek közvetlenül a tányér anyagával, egy zsírpapírszerű anyag került a tányér fala és a fogás közé. A projekt érdekessége az volt, hogy az összes konyhai dolgozó, pontosabban a ház összes dolgozója készítette az edényeket, a felügyeletem mellett. Megmutattam nekik, hogyan tudják elkészíteni őket, és három héten keresztül folyamatosan dolgoztak vele. Egyedül a 2400 tárgyat képtelen lettem volna határidőre elkészíteni. Azért is volt szerencsés a projekt, mert az összes érintett belelátott abba, hogy mekkora munka elkészíteni akár egyetlen tányért is. Nagyon jó élmény volt mindnyájunknak. – A 2017-es kecskeméti Szilikátipari Triennálén tűnt fel, hogy a keramikus szakmában is végbement egy nagyon markáns generációváltás. A fiatal hazai keramikusoknak mekkora hányada az, akik az önökéhez hasonló, természetközeli utat járják? – Pontos számot nem tudok mondani, de olyan tíz fő körülire becsülöm a számukat. Azt azért fontos hozzátennem, hogy ez most benne van a levegőben, sokakat izgat azok közül is, akik még az egyetemi padsorokban ülnek.
