Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 7-8. szám - Németh Krisztina: Éghajlati változások hatása az Alföld szőlőtermelésére
135 Az európai éghajlatot a IX–X. századtól a XII.–XIII.-ig egy klimatikus optimum jellemezte, melyet a XIV. századtól lehűlő és erősen ingadozó, szélsőségeket hozó időjárás követett. A kora középkori éghajlat jellemzően száraz és enyhe volt. Az észak-európai átlaghőmérséklet a mainál 1-2 °C-kal magasabb volt. Az európai szőlőskertek a mainál 4-5 ° -kal északabbra, 100-200 méterrel magasabb tenger szint feletti területeken is megtalálhatóak voltak. Lamb (1965) szerint a középkori meleg időszak tetőpontja az 1000 és 1300 közötti időintervallumba tehető, amikor ekkor egyre gyakoribbá váltak a meleg és száraz nyarak és az enyhe telek. A felmelegedés mértékét Lamb 1-2 fokkal az 1931–1960 közötti „normál periódus” középértéke fölé becsülte. Az Alpokban az erdőhatár 2000 méter fölé húzódott. A dűlőnevek arra engednek következtetni, hogy a fejlett középkorban Németországban nemcsak a Majna, Rajna és Mosel környéki, régi római telepítési területeken termesztettek szőlőt, hanem azon jóval túl Pomerániában és Kelet-Poroszországban, Angliában, továbbá Skócia és Norvégia déli részein is. A mezőgazdasági számadási könyvek tanúsága szerint Anglia akkoriban jelentős szőlőtermesztő volt, sőt még borexportja is volt. A 13–14. század fordulójától érzékelhető klímaváltozás okán, általában véve, hűvösebbé és csapadékosabbá vált az európai éghajlat. Egyfelől a csapadékosabb időjárás miatt az Alföld szárazságra hajlamos területein olyan legelők alakultak ki a 16. századra, amik kedvezően befolyásolták a nagyállattartó gazdálkodást. Másfelől a hőmérséklet-süllyedés több száz kilométerrel tolta délebbre a szőlő termeszthetőségének a legészakibb határát, ami a 16–17. században már a Kárpát-medence területén húzódott. Ettől a vonaltól északra lényegében ellehetetlenült a szőlészet és a borászat, így a Kárpát-medencei szőlőtermesztés rendkívül kedvező helyzetbe került. A legutóbbi vizsgálatok igazolták, hogy a szőlőművelés és a borkereskedelem szinte minden magyarországi városban fellendült (Bácskai, 2002). A kontinensen a medencétől északra és nyugatra kialakuló növekvő kereslet bor- és szarvasmarha-konjunktúrát okozott, ami gazdasági prosperitást hozott az alföldi és az Alföld peremi városok számára. Azok a kedvező fekvésű, jó forgalmi helyzetű városok, ahol vagy az egyik, vagy a másik – különösen, ha mindkét – húzóágazat jelen volt, látványos fejlődésnek indultak. Látható, hogy a Kárpát-medencei városfejlődés egyik kiemelkedően fontos eleme az éghajlatváltozás volt. Az átalakuló természetföldrajzi és geopo litikai környezethez, valamint az európai árukereslethez alkalmazkodó Kárpátmedencei gazdaság megteremtette azt a hátteret, ami lehetővé tette a civitasokkal szemben az alföldi mezővárosok fejlődését a török kor alatt, a 16–17. században (Szilágyi, 2013). Kecskemét a Duna–Tisza közén, a Pest–Szeged kereskedelmi út mellett fejlődött az évszázadok folyamán. 1368-ban már mezőváros, vámszedő és vásározóhely (Lettrich, 1968). A 18. század – a korszak első évtizedét a klímakutatók kis jégkorszakként tartják nyilván – első felére jellemző hidegebb, olykor szeszélyes időjárási viszonyok nem kedveztek a szőlőtermesztésnek, és ez hazánkban is érezhető volt. A legszélsőségesebb időjárás minden kétséget kizáróan 1718-ban sújtotta a városi
