Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)

2020 / 7-8. szám - ***: Tanyán élő értelmiségiek (Kriskó János beszélget Balanyi Zoltánnal, Lakó Andrással és Bérces Dórával)

89

– Volt-e megingás bennetek a 15 év alatt bármikor? Van-e például biztonsági tartalékként a városban lakásotok?

– Nincs lakásunk a városban, és nincs válságtervünk sem, de kétségtelen, hogy megfogalmazódott néhányszor, hogy a helyünkön vagyunk-e. Amikor a természet nehéz kihívások elé állít bennünket, ha például elakadunk az autóval. Amikor a sárban kell hazagyalogolnunk, kézben becipelni a vásárolt élelmiszert és minden egyebet. Amikor nem tudok egy szép cipőt felvenni, mert mindig gumicsizma van a lábamon az időjárási körülmények miatt. A nehézségek időnként elbizonytalaníthatják az embert, de a végső konklúzió mindig az, hogy a szívünk szakadna meg, ha itt kellene hagyni az otthonunkat, amit a két kezünkkel építettünk fel magunknak és a gyermekeinknek.

– A szüleid, akik tökéletesen városlakó emberekké váltak, nem próbáltak meg befolyásolni benneteket?

– Természetesen óvtak bennünket, hiszen ez nekik is többé-kevésbé idegen közeg volt már, volt bennük félelemérzet a tanyai körülmények miatt. Őket is hatalmába kerítette valamiféle álbiztonságérzet, mintha a városi létezés eleve garantálná a biztonságot. A tanya a városi ember számára félelmetes és idegen közeg, nem tudják elképzelni, hogy itt akár nagyságrendekkel nagyobb lehet a biztonság a városénál. A gyermekeim például annyira megszokták az otthonuk és a környezetük biztonságát, hogy mi nyaralásainkkor is az erdő szélén sátrazunk. Visszük magunkkal a komfortérzetünkhöz szükséges dolgokat, kinézünk magunknak egy minden tekintetben megfelelő táborhelyet, és a 2-3 napos túráinkat innen bonyolítjuk. Hosszabb időre el sem mehetnénk, hiszen nem lehet itt hagyni mindent, ez ugye egy gazdaság, és az állatokat el kell látnia valakinek. – Szóba került, hogy a lovakat szinte tisztán hobbiként tartjátok. Ugyanez a helyzet a

méhészkedéssel is, vagy abból származik némi bevételetek?

– A méhészkedés úgy indult, hogy egyszer, lovaglás alkalmával megéreztem azt az illatot, amit gyermekkoromban a nagymamám kamrájában raktároztam el. A nagyapámnak, aki szintén építész volt, a méhészkedés volt a hobbija. A háború után pedig már egy kis pénzt is próbáltak szerezni belőle. A méz illata gyermekkoromban rögzült az agyamban. És akkor, lovaglás közben nagyon élesen bevillant ez az emlék. Feltámadt bennem a vágy, hogy kipróbáljam. Elkezdtem utánaolvasni, utánajárni. Történetesen van egy olyan méhész barátom is, akinek külön köszönettel tartozom, amiért bevezetett a legalapvetőbb fogásokba, a méhészet rejtelmeibe. Ő egy gyakorlott méhész, Bekes Mihály. Először természetesen csak arra gondoltunk, hogy a saját szükségleteinkre termelünk mézet, hiszen mindannyian egyformán szerettük, de ahogy egyre jobban belemerültünk, és ahogy megtaláltuk a választ arra, hogy mit is kellene csinálni, megpróbáltunk egy kicsit messzebbre tekinteni. Korábban megtapasztaltuk, hogy a sajt megromlik, ha nem bírjuk friss állapotában eladni, a tojás is megromlik, ha bármely okból a nyakunkon marad, nem veszik át, nem tudjuk eladni. A mézben találtuk meg azt a terméket, amely képes felvenni a piac hullámzó természetét, és hosszabb ideig károsodás és minőségromlás nélkül eltartható.