Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)

2020 / 7-8. szám - ***: Tanyán élő értelmiségiek (Kriskó János beszélget Balanyi Zoltánnal, Lakó Andrással és Bérces Dórával)

80

megvilágosodik előtte. Íróasztal mellől is lehet tapasztalatokat szerezni, következtetéseket levonni, de a legtisztábban a saját magad megélte életből jönnek a tanulságok és tapasztalatok. A szobrok is ezért ilyenek. Már az egyetemen, ahol aztán minden elképzelhető eszköz és szerszám a kezünk ügyében volt, elkezdtek érdekelni a manuális kőmegmunkálási eljárások, kísérleteket végeztem, mindent én készítettem, lehetőleg gépek nélkül, még a szerszámokat is. – Nem is dolgozol más anyaggal, csak kővel?

– Nagyon ritkán fával, de már régen rájöttem, hogy leginkább a kő a nekem teremtett anyag. Manapság legalább 8-10 dolog vibrál egy ember fejében, amit észben kell tartani, amiben lépni kell. Erre én képtelen vagyok. Ezért nem vagyok sem cégvezető, sem valami más. Van, aki a sokhangúságot élvezi, én pedig a szobrászattal járó aktivitást, aminek van erőteljes fizikai része és van egy intellektuális része. És ha megszületik valami, az embert elönti egy semmi máshoz nem hasonlítható boldogságérzet. Amikor a boldogságérzet elmúlik, az maga az inspiráció arra, hogy kezdjem el a következő szobromat. – Soha nem volt okod megkérdőjelezni a döntésedet? Biztosan akadnak pillanatok,

amikor felmerülhetnek az urbánus lét előnyei.

– A városi életet nem bírnám ki. Könnyű a helyzetem, mert hiányzik belőlem az a fajta vonzalom, ami a városban felnőtt, ott szocializálódott embert a létezése teréhez köti. Én itt vagyok otthon. Nekem a Petőfiváros mindig is szűkös volt, pedig még tágas volt körben a tér, még be sem épült a terület. A mi utcánk volt az utolsó. Ma már van mögötte húsz másik. Akkoriban szőlők, gyümölcsösök, tanyák voltak az utcánk végében. Ahogy gyorsan elvégeztük a leckét, bringára pattantunk, kergettük az őzeket, viszonylag szabad gyerekkorunk volt ott, aminek ma nyomát sem találnám. Emiatt építettük a hegyi házat is. Fenn van a hegy legtetején, nincs a közelében semmi, a falu is félórányira van gyalog. Öt kilométerre esik a legközelebbi lakott település. Én itt is és ott is jól érzem magam. Ugyanakkor azt is tudom, hogy nem lehet senkit rászorítani erre az életmódra. – Egyedül élsz. Nehéz ehhez az életformához társat találni?

– Biztosan nehéz. Élt itt velem időnként egy-egy lány hosszabb-rövidebb ideig. Az a közeg, amelyben felnőttek, ami nekik a biztonságot jelentette, az itt teljesen másként létezik. Akik mégis vállalták velem a közös életet, egy idő után nem nagyon bírták, feladták. A kérdés másik oldala, hogy valójában nekem sincs kellő türelmem a nőkhöz. Többször végiggondoltam, hogy hány szerződést köthet az ember életében. A hivatásom is egy életre szóló szerződés, ha megházasodom, az is egy életre szól. Lehet, hogy a kettő végzetesen üti egymást. Nem véstem ugyan kőbe, hogy a jelenlegi állapot a végleges, de már nem nagyon töröm magam, hogy ideszelídítsek egy asszonyt a házhoz. – Nemcsak természetközeli életet kerestél, hanem sok tekintetben mélyen hagyományőrzőt is, hogy csak a külsődet, az öltözködésedet, a hajviseletedet említsem.

– Megismerkedtem egy hozzám hasonló módon élő emberrel, Ciráki Viktorral, aki ma már a barátom. Nagy hatással volt rám. Kinn él a természetben, mindentől távol, a Kapos és a Koppány összefolyásánál, Regöly mellett. Mindent ő maga