Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 7-8. szám - Szilágyi Zsolt: Alkalmazkodó mezőváros (A kecskeméti tanyák kialakulásának éghajlattörténeti kontextusa)
25 Mezei kertből tanya – a „szétterülés” kora A mezei kertek gazdasági funkciója szezonálisan változott: tavasztól késő őszig növénytermesztésre, télen viszont az állatok teleltetésére használták,68 ahol az év során felhalmozott takarmány biztosította a jószágok élelmezését a hideg hónapokban. Innen ered a művelés alatt álló mezei kert másik elnevezése: a telelő . Kora tavasszal, az idő nyílásá val, a kertek közti friss gyepen tartották az állatokat egészen áprilisig, amikortól a gazdáknak (büntetés terhe mellett) kötelességük volt a jószágaikat a közös legelőre kihajtani.69 Jól látszik tehát, hogy ezek a mezei kertek egy tagban lévő birtoktestek voltak, a város (saját) határában feküdtek, és magántulajdonban álltak. Ezeket az ingatlanokat a köznyelvben gyakran csak pénzes kerteknek nevezték,70 mivel szabadon adták-vették és örökítették azo kat. Többségük a déli határban, túl a belső legelőövön, a Városföldjén terült el; de voltak mezei kertek a nyugati, Nyíri határban és az északi, Talfáji részen is. Mindegyik pénzes mezei kert volt, legalábbis a fennmaradt források erre engednek következtetni, amelyekre már a 17. században (gazdasági) épületeket emeltek.71 Ez azonban csak a 18. század elejére vált általánosan elterjedt gyakorlattá.72 Jó néhány kert ásott kúttal is rendelkezett, ami növelte a birtok értékét.73 A kutak vizét „dologidőben” a kertekben dolgozók fogyasz tották, viszont novembertől áprilisig elsősorban a jószágok itatására használták, de nem zárható ki, hogy kisebb mennyiségben akár öntözhettek is belőle. A 18. századig a nagyállattartás adta a város fő gazdasági profilját. A kezes jószágokat (fejősteheneket, igavonó állatokat) praktikusan közel a városhoz, a belső legelőkön helyezték el. Az eladásra szánt, húsáért tartott szilaj marhákat ellenben a távoli, bérelt pusztákon legeltették, és csak értékesítés előtt hajtották közelebb a városhoz. A hatalmas méretű állatállomány tartásához kiterjedt legelőkre volt szükség. Amikor egy pusztát bérbe vett a város, az adott terület kötöttebb talajú, jobb minőségű részeit elkülönítették, majd a marha- és lótulajdonos gazdák között (vagyoni helyzetüknek megfelelően) felosztották. Az úgynevezett „marhásabb” gazdák egész telelőt, a kevésbé tehetősek kisebb részt kaptak. 68 A juhnyájak „a tanyák közé nem elébb, csak Szent Márton nap után jöhetnek be”. KSz 1991: 211., szabályrendelet 292. (1821) 69 „Közelegvén már Sz. György napja arra intetnek a Lakosok, hogy minden marhákat a Mezei Kertek közzül, egy héttel előtte el hajtatván a ki rendelt legelő földekre fordicsák külömben a Szokott büntetés alá fognak vettetni.” KMJT 2: 348., (1794, átirat). 70 „Talfájánál lévő mezei pénzes, édesattyárul való kertjét, mind hozzávaló erdejével együtt hagyja Kalán Mihály és Gergely, úgy Horvát András öccseinek úgy [sic!], hogy Horvát Andrásnak azon kertbül és erdőből fele rész legyen, Kalán Mihálynak és Kalán Gergelynek kettőjüknek ismét fele.” KT 1: 175, Püspök Istvánné Nagy Ilona testamentuma, 1751. szeptember 6.; vö. uo. 232., Özvegy Aranyi Jánosné testamentuma, 1760. január 12.; vö. „az Csongrádi út mellett lévő pénzen vett mezei kertemet” uo. 171, Kovács György testamentuma, 1722. augusztus 17. 71 A vonatkozó szövegrész a következő: „minthogy az néhai Biró János város elpusztulása [1602] után örökös lévén azon az kerten, tehetsége szerint építvén és telkesítvén azt”. KMJT 1: 60., (1658. június 29.) 72 Egy 1727 szeptemberében kelt feljegyzés szerint Kecskemétnek sürgős fuvart kellett volna biztosítania a hadsereg számára. A munkaképes lakosság zöme azonban hétfőtől szombatig kint tartózkodott a földeken, így átmenetileg nem maradt elég munkaerő a városban a mozgósításhoz. Az eset azt bizonyítja, hogy a 18. század első harmadában már biztosan tömegével voltak olyan egyszerűbb épületek a mezei kertekben, amelyek védelmet biztosíthattak a határban dolgozók számára. Iványosi-Szabó 1994: 23. 73 „Régi eleimről maradott a Nyír erdőn belől a város határában fekvő mezei kertemnek Zana István földei között való részét hagyom a kúttal edjütt Gere Gergelyné, Nagy Ilona természet szerint való leányomnak.” KT 1: 179., Nagy István testamentuma, 1751. december 8.
