Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 7-8. szám - Szilágyi Zsolt: Alkalmazkodó mezőváros (A kecskeméti tanyák kialakulásának éghajlattörténeti kontextusa)
18 a török hódítás előtt elkezdődött,27 ami hatással volt a mezővárosok átalakulására (erre később még visszatérek). Ugyanakkor a Maunder-minimum alatt a téli átlagos középhőmérséklet jelentősen visszaesett, korábban nem tapasztalt mértékben (1680–1700). Ezt követően ismét felmelegedés kezdődött, amely végig jellemzője maradt a 18. századnak, amikor is úgy tűnik, hogy elsősorban a természetes szaporulat folytán, másodsorban a bevándorlás révén látványosan nőtt a Kárpát-medence lakosságszáma.28 Ez az időszak egyben az alföldi tanyák elterjedésének is az időszaka. Teljesen egyértelmű, hogy az említett éghaj lati, demográfiai és települési folyamatok között kapcsolat van. Összefüggés áll fenn a felmelegedés, a népességnövekedés és az alföldi tanyák kialakulása, majd elterjedése között. A 18. században a téli átlagos középhőmérséklet több mint 1,5 Celsius-fokkal emelkedett a Kárpát-medencében (vö. 2. ábra). A feljegyzések szerint nyaranta gyakoribbá váltak az aszályos időszakok és az extrém hőmérsékleti kilengések.29 A Balaton vízszintje a század második felében csaknem másfél méterrel lett alacsonyabb.30 A Fertő pedig 1740-ben és 1773-ban kiszáradt.31 Tekintve, hogy a Kárpát-medence egyik legtörékenyebb ökoszisztémája az Alföld, nem meglepő, hogy egy ilyen méretű éghajlatváltozás jelentős hatással volt a táj (természeti, gazdasági, demográfiai, településszerkezeti stb.) arculatára. Ebben a században vette kezdetét a tanyák expanziója (a folyamat összetett hátterével később foglalkozom). Levéltári kutatásai alapján Rácz István három, egymást követő fázisát különböztette meg a „tanyásodás” folyamatának.32 Az 1600 és 1750 közötti időszakot a kialakulás korának tekintette (1). Ezzel kapcsolatban azt hangsúlyozta, hogy a kor végére a tanyarendszer gócai már egészen biztosan kialakultak az Alföldön (pl. Szeged, Debrecen vagy Kecskemét körül).33 Átfogó rendszerré azonban csak a 18. században, a telepítések és a népességnöve -27 Rosta 2014: 267–274., 285–288. 28 A jelenlegi kutatások alapján nem lehet meghatározni az ország lakosságszám-változását a 18. században. A legelterjedtebb nézet szerint a polgári lakosságszám 1720-ban 4,3 millió fő volt, ami 1790-re 9,9 millió főre emelkedett (Wellmann 1989: 73.). Van azonban olyan becslés is, mely szerint az ország lakosságszáma 1720-ban 5–5,5 millió fő lehetett (Kováts 2000, 2001). Ezzel egy időben Őri Péter inkább azt hangsúlyozta, hogy a „18. századi Magyarország népességi folyamataival kapcsolatban jóval több a kérdőjel, mint a biztosnak tűnő tudás. Amiben mindenki egyetért, az jószerével annyi, hogy ezeknek a folyamatoknak eredményeképpen alakultak ki a történeti Magyarország azon népesedési, és ezen belül etnikai viszonyai, amelyek később sok tekintetben meghatározták az ország sorsát. Mindez egy igen jelentékeny népességnövekedés keretében alakult így, amelynek a természetes szaporodás mellett meghatározó eleme volt a külső és belső vándorlás.” (Őri 2001: 193.) Országos viszonylatban „kimutatható az igen határozott – a demográfiai átmenet előtti – regionális és településtípusok szerinti differenciáltság lényegében minden demográfiai jelenség terén, így a természetes szaporulat alakulásánál is. [... Az] 1720 és 1787 közötti periódusra nézve a természetes szaporodás évi átlagának jóval 10‰ alatt kell lennie. Ha fenti megállapításunk helyes, akkor több dolgot érdemes újragondolni. Magasabb lenne az ország 1720-as lélekszáma, mint azt sokan gondolták? Netán a bevándorlók száma volt magasabb, mint ahogy azt sokan becsülték?” (Uo. 211–212.) A 18. századi bevándorlók számát legutóbb Dövényi Zoltán vizsgálta. Ezzel kapcsolatban arra a megállapításra jutott, Őri előbb citált munkáját nem ismerve, hogy „óvatosabban kellene kezelni azt az elterjedt véleményt, hogy a 18. századi gyors népességnövekedés a jelentős bevándorláson alapult. Ez már csak azért sem tűnik megalapozottnak, mert a 18. század viszonyai még nem tették lehetővé több millió személy befogadását egy országba, viszonylag rövid idő alatt. Így ajánlott a gyors népességszaporodás mögött elsősorban a természetes szaporodást keresni.” (Dövényi 2016: 52.) 29 Bartholy–Pongrácz–Molnár 2004: 1767. (5. ábra) és 1771. (9. ábra). 30 Sági 1968: 449. és 454. A Balaton vízszintje 1755 és 1805 között 106,4 méterről 105 méterre csökkent (tengerszint feletti magasság). Vö. Sági–Füzes 1973. 31 Kiss 2009: 329. (3. ábra) 32 Rácz I. 2000. 33 Uo. 350.
