Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 6. szám - Borsodi L. László: A számkivetett én seholvidékei (Bodor Ádám: Sehol)
111 ságszolgáltatástól. De bűnné válik a hazugság és az elhallgatás is: Carlos (immár Karesz) nem beszélt Benzovicsnéval, ő Etelkától remél új kezdetet, az énelbeszélő pedig hallgat arról, hogy ő lehet Dina szeretője. Tehát magának az elbeszélésnek a szövete sem mentes az ámítástól, a látszatkeltéstől, a bűntől, s mint ilyen, megbízhatatlan. A mű belső logikájának rendje szerint a földi értelemben vett egyik legsúlyosabb bűnt, a hazugságot természetesen nem követi felháborodás, nincs erkölcsi következmény, tehát bűnhődés és feloldozás sincs, evilági viszonylatban marad az abszurd uralma, ami immár az elbeszélés tevékenységét is megfertőzte, bár ennek lehetősége kezdetektől fennállt, amennyiben a narrátor mindig része is az elbeszélt világnak. Így jutunk el a Pitvarszk ban a semmiig, az énelbeszélő seholvidékének mélypontjáig, a teljes kiüresedésig, a halálig. Az abszurd túlnő az életen. A társ, Marlenka korábbi elszökése, majd halála nem vált ki érzelmeket az elbeszélőből, sem kíváncsiságot halálának a körülményei iránt, sem felháborodást Mihadass főhadnagy szemtelensége miatt. Azt kéri levélben ugyanis a főhadnagy, aki Marlenkát korábban elcsábította, és akinél meghalt, hogy vigye haza, és ő temesse el. A halállal való szembesülés nem számvetésre, összegzésre készteti a beszélőt, még csak halálfélelmet sem vált ki belőle (vagy legalábbis nem ad számot róla), sokkal inkább közönye válik nyilvánvalóvá. Inkább egy-egy részleten akad meg a figyelme, például Mihadass nevének hangzásán, vagy Camus Közöny ének főszereplőjéhez, Meursault-hoz hasonlóan, úgy tűnik, jobban érdek li a Bettyvel való szeretkezés lehetősége, mint Marlenka halála. Amint azonban azt az elhallgatott halálesetnek a meghitt pillanatokban való kimondása érzékelteti: számára a testiség sem okoz már örömöt, a világtól való távolsága és a világon kívülisége az ő létmódja, ami nem feltételez célelvűséget, értelmes létezésbe vetett hitet. Nem annyira tudása, mint inkább megérzései vannak a világról és világban létéről: „Végül az a pézs maszag, abból már sejthettem volna, hogy változóban a világ. Sejthettem volna, biza.” A sejtés azonban nem válik távlattá, tudássá, a fejlemények, történések nem jutnak el végkifejletükig, inkább megakasztások, beteljesülés nélküliség, a létbe zártság a sorsa, ami iránt közönyös. Ennek a létbe zártságnak a Milu ban a börtön a metaforája, amelyben Bozi és énelbeszélő börtönszakácsok, és akiknek életét a börtönlét diktálta ismétlődésekből adódó automatizmus szabja meg, tehát nem kell gondolkodniuk, sorsuk eleve elrendelt, a keretek határozzák meg őket, és nem ők formálják létezésük paramétereit. Hogy nem gondolkodó, hanem el-, egyben létre ítélt emberszerű lényekről van szó, azt jól mutatja, hogy mihelyt megváltoznak a körülmények, kizökkennek állandónak hitt állapotukból, sorsukkal megbékélt helyzetükből vagy közönyükből. Az egyik változást Pamfil, a kiváló hetes szakács távolmaradása, a második jelentősebb fordulatot Milu érkezése jelenti, akinek még három hete van a szabadulásig. Milu – a börtön, az elítéltek világában különösen – kirívó figurának minősül: Bozi számára a konyhára beosztott újonc neve kelt zavart („nekünk ez nem név” , tehát létezését kérdőjelezi meg), illetve a hosszú haja. „Talán egyenesen a jóistentől van hajnövesztési engedélyed?” – kérdezi tőle Bozi, mire Milu bólogat: „Tőle. (...) Gondomat viseli születésemtől fogva. Most is ő szólt a parancsnok úrnak, hogy küldjön engemet a konyhába, és hogy ne nyúljanak a hajamhoz.” A hosszú haj eleve sámsoni lénynek mutatja Milut, egy másik világból jött, mitikus figurának, igaz, hétköznapi díszletek között, az Istennel, a transzcendens világgal való kapcsolatára utalása azonban a hosszú hajjal együtt jézusi vonásait emeli ki, aki így a látszatokban élő Leordina Carlosának ellenpontjává válik. Azt mondják, a játékban mindenkinek meg mutatkozik az igazi énje. Nincs ez másként a Bozi, az énelbeszélő és a Milu által játszott
