Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 6. szám - Borsodi L. László: A számkivetett én seholvidékei (Bodor Ádám: Sehol)
109 tárgyiasítja: „két lába térdtől lefele mereven lógott ki a kádból, teste pedig, ahogy a pórusain át távozó lélek finom dérrel bevonta, olyan fehér volt, hogy tőle a homályos kamra gyöngyházas fényben derengett”. Miközben homályban maradnak a nagy összefüggések mind a halottal, mind a hozzátartozóival és a köztük levő viszonnyal kapcsolatban (nem tudjuk meg, mi lett a gyermek anyjával, hogyan, miért került apjának feleségeként a házhoz Paraszkíva, milyen volt a kettejük, illetve a hármuk viszonya; nem tudni, gyilkosság áldozata vagy öngyilkos lett a nő; csak utalásokból derül ki, hogy a Dvug mentén, a kiigazított, lezárt határ közelében, katonai helyőrségnél laknak stb.), a halott testtel való tevés-vevés részletei, a – Sinistra körzet ből oly ismerős – halottkémre való várakozás, a test eltemetésének az előkészületei (a gödörásás) kapnak hangsúlyt. Ezzel a készülődéssel-várakozással párhuzamosan zajlik a katonáknak való főzés, az ebédeltetésük, amiben – akárcsak a temetés előkészítésében – Paraszkíva mostohafia szintén részt vesz, érzékeltetve, hogy ebben a világban egyiknek sincs kiemelt szerepe a másikhoz képest. Sőt, élőbbnek tűnik a holt, mint a meztelen holttestet bámuló élők, így válik főszereplővé a halott, ő/az őrzi a szépséget, erre utal a halott test erotikájának groteszk-abszurd, a szürrealizmust naturalizmussal keverő leírása: „Amikor aztán a takaró tényleg lekerült Paraszkíváról, már az ablakok mögött is tolongtak. Tény, ennyire csupasz nőt, a napvilágra kitett szemérmével közülük addig kevesen láthattak. Igaz, ez már egy halotté volt, de akkor is. Ki tudja, mi minden juthatott róla eszükbe.” A mostohafiú mint korlátozott tudású elbeszélő számára rejtve maradnak a katonák gondolatai, akárcsak korábban az apa imájának a szerepe (nem derül ki, van-e transzcendens vigasz), s hogy az élőhalottak és a halottan is élőbb Paraszkíva közötti ingázás és ingadozás mit jelenthet(ett) számára, csak sejthetjük, ha a végén a völgyből a „mészkővel tűzdelt magaslatok közé” megy, de hogy ez megváltást is jelentene számára, nem lehet egyértelműen kijelenteni, mert nem el-, csak újrakezdődik a kőfejtés, akár a megváltatlanság története a következő elbeszélésben. A Hekk ben a halottság nem adott, hanem bekövetkezik. Mintha a Hekk a Paraszkíva mutációja lenne, amelyben a címszereplő nem fogadja el Juszufot megváltóként , az általa felkínált, de átmeneti menedéket, amit az Ilszk melletti Hlinka-tetőn dolgozó mészkövesek furcsa mikrotársadalmában biztosítana számára. („Négyen laktunk ott, Bulbuk és Kován, az ikrek, Helga néném, aki szerelmes volt beléjük, én pedig korábban mindenes segédnek csatlakoztam hozzájuk.” Később Helga az ikrek egyikétől – nem tudni, melyiktől – gye reket vár.) Hekkről csak annyit tudni, hogy a hatóság keresi, de nem tudni, mit tett, miért, és hogy miért éppen Juszuf az, aki tavaszig átmeneti szállást adna neki az ikrek akarata ellenére, és miért, mint ahogy nincs racionális magyarázat arra sem, miért eszi meg Hekk a szállására magával hozott döglött mókusszerű lényt, hogy aztán az ételmérgezéstől hányjon, majd az árnyékszéken gubbasztva meghaljon, és végül az ikrek a kemencében elégessék a testét. Ha metonimikus szinten nincs is mit kezdeni ezekkel a mozzanatokkal, a metaforikus jelentésképzésben annál fontosabb szerepük van. Ebben az olvasatban ugyanis nem mellékes, hogy Hekk a karácsony előtti napokban érkezik a mészégetőkhöz, de miközben ő maga sem váltódik meg, hiszen inkább a halál, az értelmetlen halál hírnöke (jelenlétét vészjósló varjúk teszik még félelmetesebbé), nincs jelértéke az őt kénytelenül befogadók számára. Nem fogadják el a változást, a külvilágból, netán a transzcendensből érkező impulzusokat, igaz, azt sem tudják, mikor van pontosan karácsony, a szakrális időnek csupán távoli emléke él, s az is csupán az elbeszélőben. Sokkal jobban foglalkoztatja őket a Hekk teste elégethetőségének a problémája, megsemmisítése, mint a szenvedése. Hekk ugyanúgy Ádám kései leszármazottja, mint azok, akik Juszuf nyomására őt befogadni kénytelenek – szánalomra méltó, árvaságra
