Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 6. szám - Szabó Gábor: Variációk Bodorra (Bodor Ádám: Sehol)
104 A novellák többnyire a már ismerős elemeket rendezgetik, variálják, de új mintázatot nem adnak hozzá a megszokott képhez. A Sehol történetei úgy íródnak vissza az élet műbe, hogy olvasásuk örömének valódi intenzitását alighanem a Bodor-próza háttérben munkálkodó gépezete szabályozza. Csak onnan tudunk belépni ezekbe a szövegekbe, minduntalan a régi „sítalpnyomok” járataihoz igazodva járjuk be az ily módon ismerős vidéket. Az új novellák működőképességét, némi túlzással, erős kontextusuk adja. Ha Gadamernek igaza van abban, hogy a megértés a megértendő tartalom idegenségét (majd annak meghaladását) feltételezi, úgy a hermeneutikai munka a Sehol esetében inkább csak az otthonosság kellemes belefeledkezésére cserélődik. Néhány motívum, témavariáció mindenesetre valóban úgy indázik át a szövegek között, hogy bizonyos tömbszerűségeket képez meg a köteten belül: csomópontokká, jelentés-összefüggésekké sűrűsödve bizonyos fokig (inkább esetlegesen) egymáshoz kapcsolják a szövegek egyikét-másikát. A legfeltűnőbb már a címadások kapcsán a tulajdonnevek egyeduralma. A Matterhorn mormotái kivételével – igaz, tulajdonnév itt is szerepel a szerkezetben – minden novella egy puszta személynév, vagy pedig két ízben egy olyan földrajzi név, amely metonimikusan a történet (fő)szereplőjét nevezi meg. (A Leordina címűben ráadásul elég beszédesen szerepel a szöveg Dina nevű hősének neve is.) Cím és szöveg megszokott viszonyrendje alapján a tulajdonnevekhez kapcsolódó szöveg elvileg tehát a név kibontásában, azaz arccal vagy személyiséggel történő feltöltésében lenne érdekelt, ám Bodor novelláiban ezúttal éppen ennek ellenkezője történik. A Hekk című történet igen kevéssé informál a címadó főszereplőről, akiről mindössze annyit tudunk meg, hogy valami miatt bujkálnia kell. Paraszkíva szinte a történet elején meghal, Rebi a novella kezdetén kisétál a szövegből, a matterhorni mormoták pedig tulajdonképpen láthatatlanok. A Milu főszereplőjének csodálatos képességét ugyanúgy nem magyarázza semmi, amiképp azt is titok övezi, miért került börtönbe. A novellák különböző pontjain fizikai értelemben is megsemmi sülő főszereplők – kivel méreg, kivel elhullott állat húsa, kivel atomcsapás vagy gyilkosság végez, de a Pitvarszk című novella titkos főhősnőjének még halál át is homály fedi – ilyen módon csupán többszörös hiányként kapcsolódnak az általuk viselt tulajdonnév alá rendelt szövegekhez. Ezzel a következetesen alkalmazott poétikai megoldással Bodor a személyiség dekomponálását, lebontását, semmissé nyilvánítását rögzíti: a szöveg rendjében funkciótlanná, üres jelölővé foszló szub jektum a létezés uralhatatlanságának, dezantropomorf idegenségének és kiszolgáltatottságának – valójában az egész életmű világképét jellemző – lenyomata. Ám ami az életmű legjobb fejezeteiben mesteri sejtetések, sugalmazások, elhallgatások vagy finom utalások rejtelmes hálózatából párolódik elő, az itt meglehetős egyértelműséggel – néhol talán túlzott egyértelműséggel – mutatkozik meg. Amiképpen a Sehol novelláinak egy másik szembeötlő motívuma, az emberi és az állati lét metamorf egymásba játszatásának technikája is. A Matterhorn mormotái esetében ez a szöveg keresztalakzatainak játékában válik világossá. A rejtőző, csak hátulról megpillantható mormoták és a megismerhetetlen ügynökök, Spináth Joli hátsója, a vargabélesből kiguruló mazsola, illetve a menekülő mormoták elpottyantott ürüléke közti átfedések egyszerre nyitnak lehetőséget a dehumanizált személyiség állati létformában történő felvillantására, illetve az identitás megragadhatatlanságának érzékeltetésére, amit a mű végén a „célszemély”-szó sokértelmű kiterjeszthetősége is tovább erősít.
