Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)

2020 / 5. szám - Kállai Katalin: Hatáshalász szerelmek (Réczei Tamás: Nagyon kell szeretniök!)

111

készül, és akiben senki sem bízott. Az egyetemet nem végeztem, állásra nem törekedtem, a pályám titok volt.”) Nyáry és Réczei narratívájának különbözőségei – a dokumentumokban föllelhető tények rövid, tömör, zanzásított, alkalomadtán szubjektív megítélésű tálalása, illetve maguk a dialogizált históriává gyúrt dokumentumok – nem feltétlenül terelik más-más irányba a történeteket, ám a különböző nézőpontok összeszikráztatása a bővebb terjedelmű Réczei-történetekben mintha több lehetőséget kínálna arra, hogy a valóság árnyaltabb mintázatai rajzolódjanak ki. Az Ady–Léda–Diósi-sztori szerelmi háromszögénél maradva, Nyáry így ír a már említett Diósi Ödönről: „Itt

[úgymint: Párizsban] a férfinek sikerült talpra állnia, s ismét sikeres üzletember lett. Helyzetük 1903-ra rendeződött, s Adél párizsi dámaként újra megjelent a váradi korzón.” Réczei Lédát idéző szövege szerint az igazi talpra állástól a látszat ellenére még messze voltak: „...nem akartam, hogy a nagyváradiak sajnáljanak bármi miatt, kiruházkodtam, és úgy indultam júniusban vissza.” Mindez nem jelenti azt, hogy Réczei szövegszerkesztési metódusán ne „lepődne meg” olykor az olvasó. A Karinthy–Böhm Aranka-történetben az író fia, Karinthy Gábor beszél az apján eluralkodó kényszeres szokásokról, mintha a skizofréniával diagnosztizált – Benedek István Aranyketrecé

ben is megidézett – „fájdalom

herceg”, Karinthy Gábor nem maga küzdött volna a kényszerességel járó elmebaj súlyosabb formájával. („Apám gyakran volt tétovázó, különösen életének végső szaka

szában. Ilyenkor léptei is bizonytalanokká váltak, megállt a járdán, s töprengett, hogy merre menjen. Vagy a házak ablakaira nézett fel, mintegy onnan várva a segítséget, hogy valaki majd kihajol, lekiált érte, felhívja, útbaigazítja. Az is megtörtént, hogy megállt egyhelyben, megmakacsolta magát és nem akart továbbjönni.”) Ugyanakkor az egymásra vetített, fülünkben „visszhangzó” dokumentumrészletek olyan erős drámaiságot képesek létrehozni, mint például a Molnár Ferenc-sztori, amely a nagytermészetű színpadi szerző nőügyein keresztül egy teljes életút tragikus töredékeit tárja elénk, miközben szétmorzsolt könnyeink között a fel-felszikrázó molnári humorral is szembesülhetünk. („...végig rettegtem a hajóutat az óceánon. Féltem, hogy mi is úgy járunk majd, mint a Titanic. Fel voltam rá készülve, hogyha süllyedni kezdene az óceánjáró, akkor gyerekeket és anyákat félrelökve, elsőnek ugrom a mentőcsónakba.”) Hogy végül az elhagyott Fedák Sári visszaemlékezésével még mélyebbre rántson az elmúlás csendes melankóliájába. („Akkor sokáig sírtam és azzal a

sírással lelkem

ben eltemettem. A halottakat pedig nem lehet feltámasztani. Késő éjszakáig ültem a rádió mellett, ahogy szoktam: térdemre könyökölve, fejemet két kezembe hajtva... Csak ültem... [...] Liliom ma éjjel alszik. Egyedül fekszik...”)

Felkavaró történetek születtek. Nevezhetjük akár hatáshalásznak is – a szó pozitív aspektusában – a múlt század első felének irodalmi dokumentumaiból összeállítot szövegeket, melyek az ötlethez fölhasznált eredeti művel összhangban a közös kultúrkincsünkről való közbeszédet hivatottak gazdagítani. Ha pedig a nyugatosok korában élt, a társadalmon belül különleges sorsot képviselő, elhíresült alkotók és hozzátartozóik – szerelmi – életútjából kívánunk messzemenő következtetéseket levonni száz év előtti társadalmunk mentális állapotáról, akkor azt mondhatjuk, hogy az elesettek, az elesett élni akarók kora volt... Köztük azoké a nőké, akiknek a maiénál