Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 5. szám - Kovács Lajos: Másodosztályú történelmünk
68 bácsi krákogott, mint akit megsértettek, én nem szoktam senki ellen emlékezni, morogta maga elé. Botos bácsi csak nevetgélt, az ő szájának most is parancsolt az asszonyi tekintet. Az asszonyok megkönnyezték nagyapa kétségbeesett üzenetét, amit hallottunk is meg nem is, hiszen apáék is beszélgettek közben, miért éppen miattam nem hallottuk a Duna másik feléről a kiáltást? Németh bácsiban gyülekeztek az indulatok, nem lehetett ezt ennyiben hagyni, milyen magyar emberek maguk, még kérdezni is csak ellenségesen tudnak! Botos bácsi csitítani akarta, félreértés, mondta volna, de Németh bácsi nem értett félre semmit, nem lehet az ilyesmit megmagyarázni, besúgóvilág lettünk, nem bírunk mi már soha kikecmeregni ebből, meglátják. Mert maga különb magyar ember mindenkinél? A Botos bácsi eltolta a felesége karját maga elől, még oda is hajolt a többiek közé, majdnem eltolta az orrával a gombfocikapumat. A Németh bácsi fölpattant, idegesen túrt a zsebében, aztán kicsit földes lett a pályánk, mikor odatenyerelt a középkezdésre, és három jelvényt hagyott az asztalon. Ez csak jó valamire, húzta ki magát, az ember elásva őrzi a kertben, mert beszélni sem lehet arról, ami igenis megtörtént. És fölkapta a kereszt formájú jelvényt, himbálta, ilyen biztos senkinek nincs az utcában, gondoltam, ez miért nem az enyém, pedig kaphatnék érte tíz Kossuth-címereset. Volt, volt, régen volt, hümmögte a Botos bácsi, aki a sántasága miatt katonának sem mehetett, még vészhelyzetben sem, emlékeztette a Németh bácsi mérgesen, ez rosszulesett a Botos Jóska apjának, visszadőlt a székben, hagyta, hogy újra elnyomja az asszonyi óvatosság. Csak Németh bácsit nem fékezte soha senki, régen volt, kérdezgette, és visszagyűrte a kitüntetéseit a zsebébe. Most is itt vagyok, és most is az vagyok, aki voltam. Megértette, Botos úr? Mégse kért puskát az egyetemistáktól, ugye? A Botos néni sem volt elég erős akkor este, a kérdés már csak elhangzott, Németh bácsi beharapta a szája szélét, le nem vette a szemét a Botos bácsi bicskájáról, azzal pucolta a körmét, ha ideges volt. Én dolgozok ilyenkor is, a vasútnak menni kell, nem egyetemistázni, fuldokolta a Németh bácsi, és a fejébe húzta a vasutas sapkáját, mint aki menni készül. De inkább visszaült, úgy folytatta. Engem kell még most is háborúba küldeni? Öreg, beteg embert? Én már megcsináltam a magamét, Botos úr, talán a fiatalabbakon lehetne a sor, kérem szépen, és még egyszer megcsörrentek a jelvények a zsebében. A Pista szerint nem volt érvényes a meccs, mert földes lett az asztal, sajnos, és úgysem tudjuk pontosan helyreállítani a rendet, úgy pedig műhiba történne. Ez most egy félbeszakadt meccs, de majd lejátsszuk legközelebb. Újrajátszás, majd legyek itthon délelőtt. Ha nem talál, övé a két pont, ez a szabály. Fölszólítás nélkül öltözködni kezdtek, a gombokat itt hagyták, úgyis újra játszunk. A Botos Jóska csak az ajtócsukódás után kezdett el vigyorogni, miért hagytad magad, semmi műhiba nem volt itt, csak kapott gól nélkül akart győzni a haverod! Sírni szerettem volna, Jóskának igaza volt, hiszen középkezdésre kellett volna felállni, ahhoz megvolt a rend. Az újrakezdésnek mindig megvan a rendje. De akkor már a Botos bácsiékkal arról folyt a szó, hogy megint eltűnt a Rozsos Sanyi apja, többen látták, hogy puskát kért az egyetemistáktól a Templom téren. A Rozsos meg a puska, hümmögte apa, inkább elhinném, hogy Nyugatra szökik. Kire lövöldöznek a gyáva emberek? Ezen mindenki nevetett.
