Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)

2020 / 5. szám - Kovács Lajos: Másodosztályú történelmünk

66 besötétítették-e a Botosék az ablakokat. Nehéz ágytakarót akasztottak az ajtóra, kívülről indigókék csomagolópapírt rajzszögeztek rá, a kicsi ablakon egy öreg posztó télikabát lógott, kétszer betakarta a tenyérnyi üveget. Azért így is igazí­tani kellett rajta. Nagy csend volt kinn, a férfiak cigarettáztak, de a markukba burkolták a parazsat, az is csak árulkodó fény az ellenségnek. Tanakodtak, az asszonyokkal szerettük volna kihallgatni őket. Mikor visszajöttek, kézbe kapták a bőröndö­ket. Álmosan szaladtam mögöttük a rám aggatott párnákkal, vaksötét volt, de már úgy ismertük a terepet, mintha mindig itt éltünk volna. Ahogy hazaértünk, ruhástól elvágódtunk a vetetlen ágyakon. Apa idejében ébredt, s mikor elment, iszkoltam a sarokra a főutcán. Tankok csikorogtak a keramitkockákon, ahogy a Királyváros felől Pestnek vették az irányt. Derékig mosolygós katonákat láttam, az egyik közénk hajított egy marék jelvényt, persze az egész utca itt tátotta már a száját, alig jutott valami a kitűzőkből. Kossuth-címer, magyarázta a Németh Pista, de nekem csak tankos aranyjelvény jutott, senki se akarta Kossuth-címerért elcserélni. Pista azt is tudta a rádióból, hogy a Pilisliget fölött szorongatják egymást az oroszokkal, most ott van a háborús frontvonal, csak nekünk sokkal kevesebb tankunk van, éppen ideje lenne, ha megjönne a segítség. Arra mutatott, amerre a közlekedési tábla, Wien 220 kilométer, ezt a Botos Jóskától tanultam meg elolvasni, csak a Németh Pista szerint vinnek kellett mondani. Estefelé apánk nem tiltotta meg, hogy a Rozsos Sanyival meglessük a tankokat. Csak meg kellett figyelni, hogy milyen címer van rájuk festve, és azt messziről fel­ismertük. Mondtuk lelkesen, hogy Kossuth-címer, minden férfi ott ült a rádiónk körül, a Botos bácsi pedig vigyorgott, elmarad a háború, Németh úr! A háború most is tart, suttogta idegesen Németh bácsi, a zúgó rádió felé böködött, itt min­dent pontosan megmondanak. Inkább közelebb kellene jönniük, hátha nem is azt látták, amit mondanak! Ezt a veszekedést sokkal megnyugtatóbb volt hallgatni, így szoktuk meg, oda se figyeltünk gombozás közben. Már nem mindig én vol­tam a győztes, Németh Pistának akkor jutott először az eszébe, hogy bajnokságot kellene rendezni az utcában. Belekiabáltam a rádiós üzenetbe, gól, a fejemre csaptak, csönd legyen, de már lekéstünk valamiről, elkiabáltam valamit, csak azt hallottam, adjatok életjelet magatokról, aki hallja, adja át... (Éveken át hallgattuk a Szívküldi adásait. Eleinte azzal a biztos tudattal ültünk a rádió elé minden vasárnap, hogy valaki bemondja a nevünket. JóskaPistaAkárki küldi szeretettel a Párizsban szép a nyár kezdetű dalt vagy a Bárhogy lesz, úgy lesz t névnapra-születésnapra-házassági évforduló alkalmából a határon túlról-a mes z ­szi távolból-Amerikából... Éveken át szerettük volna még annál is jobban ezeket az őrülten primitív szimbólumokat, ha egyszer nekünk, értünk szóltak volna. Nem kívántunk lehetetlent. Körülöttünk csapkodtak az éter hullámai, ismerősök, távoli rokonok voltak az üzenetek célpontjai, néha a feladói is. Bozai bácsi volt az első, ágyra járt nálunk, apánk mellett dolgozott, utálta az egészet, folyton a rozsdát kaparászta az ujjairól. Mindjárt eltűnt, ahogy a tankok

Next

/
Thumbnails
Contents