Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)

2020 / 5. szám - Tarcsay Zoltán: Mao Tei és a befejezhetetlen

44

A Jetiről kiderült, hogy Pufikának hívják, ami Mao Teinek nem nagyon tetszett, úgyhogy magában inkább Kerberosznak becézte, egy távoli nyugati mesekönyv nyomán. Pufika eredetileg egy óriási könyvtárban élt egy hegy csúcsán, és egész nap édességet evett, mígnem egy nap elfogyott az édesség, így hát elindult szerencsét próbálni, csakhogy legnagyobb meglepetésére akármerre járt, megijedtek tőle az emberek, és csokoládé helyett vasvillával kínálgatták. Ezért szörnyű bosz

szút esküdött az emberiség ellen, és elbújt a hegyekben, ahol főleg kecskéken élt. Pufika utálta a kecskehúst, ezért mérgében általában csak széttépte őket.

– És mondd, hogy lettél ilyen, hogy is mondjam, jetiforma?

Ezen Pufika megsértődött, és nem felelt semmit.

Ahogy mentek lefelé a hegyről, egyre havasabb lett a táj. A kopárságot fehér takaróval borított fenyvesek váltották fel. Ez azért is volt érdekes, mert Mao Tei nem emlékezett rá, hogy felfelé menet ennyi hó lett volna.

– Itt valami nem stimmel – hümmögött, mikor egy ízben kinézett a hegygerinc mögül, és meglátta, hogy alattuk terül el az egész hegység.

– Nem lehet, hogy igazából véletlenül felfelé megyünk? – kockáztatta meg Pufika.

– Az kizárt, hiszen lejt az út. Kétségtelen, hogy lefelé haladunk.

– De nekem olybá tűnik, mégis egyre feljebb jutunk – vitatkozott váratlan választékossággal a fenevad.

– Miféle gonosz tréfa ez? – mérgelődött Mao Tei.

– Olyan, mint az az Escher-metszet a végtelen lépcsővel, ha jól tudom, az a címe, hogy Emelkedő és ereszkedő. – Mao Teit kezdte zavarba hozni Pufika műveltségének hirtelen kibontakozása.

– Nem tudom, az mi fán terem, de ha olyan, mint egy végtelen, négydimenziós csigaház, amiben mi vagyunk a csiga, akkor annak még rossz vége lesz.

Pufikának az a baljós sejtése támadt, hogy egyre távolodnak az édességtől, és ettől kicsit elszontyolodott. – Menjünk inkább amarra – javasolta, így hát mentek tovább amarra, mind lejjebb és lejjebb, de amikor legközelebb felnéztek, Mao Tei már egészen biztosan tudta, hogy baj van.

– A csúcs! – kiáltott elszörnyedve. – Bassza meg – tette hozzá, és kis híján a könnye is kicsordult. – Hogy az istenbe jutottunk a hegy tetejére, amikor végig az ellenkező irányba mentünk?

– A végső megpróbáltatás vár odafönt rád – dörmögte egy ismerős hang valahonnan közelről. – Itt dől majd el, hogy érdemes vagy-e vagy sem. – Az apát ekkor előbukkant egy hóbucka mögül teljes apáti valójában, és noha kissé áttetsző volt és homályos, Mao Tei már túl fáradt és elkeseredett volt ahhoz, hogy meglepődjön.