Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 5. szám - Tóth Erzsébet: Én lettem volna
37 nem jutott eszünkbe. Ezt nem hitte el, de nem akartam részletezni az egészet. Unom. Mégis kellett beszélnünk később, mert a vezetőségi végén Sz. Ákossal és vele egy kicsit még dumáltunk a klubban, azután elkísért, és még itthon szövegeltünk hajnali fél háromig. Lehet, hogy pofátlanság volt akkor elküldenem, de elegem van belőle és az erőszakosságából, valamint azt hiszi, hogy neki mindent szabad. Azt mondtam, mostanában az Apu néha nagyon gyakran korán beállít, valamit dolgozni. Nem nagyon hitte el, de elment. Ez a minimum. Ma nem voltam egészen használható a DIA-nál. Várom a holnapot, bár nem akarok elmenni P.-hez. De lehet, ha meghallom a hangját, nem tudok ellenállni. okt. 28. péntek Nem hallottam meg. Illetve nem akkor, amikor kellett volna. A gyalázkodás fényűzése Most megint megszakítom a naplót, hiszen Cs. S. nyilván akkor is ott volt a háttérben, vagy nem is annyira a háttérben, mindig, mindenütt ott volt. Bárkibe szerettem bele, ő ott volt. Egy levelet találtam most, ami arra enged következtetni, hogy valamiért zaklatni akartam, nyilván a Rákosinak írt versét nem tudtam szó nélkül hagyni, amire ezt a levelet kaptam, bár régebben, 80. január 9-én írta. „Kedves Erzsébet, a gyötrődő, a tiszta, a magukat is bántó emberekkel szemben védtelen vagyok. Magával szemben is. Az igazsághoz tartozik, hogy kevesen vannak ilyenek: hárman, vagy négyen. Haragudni csak úgy tudok rájuk, mint a családom tagjaira. Tehát nem is kell megbocsátanom semmit, mert mindenre joguk van. Még a gyalázkodás boldogtalan fényűzésére is. Joguk a számonkérésre, ha világosan akarnak engem látni. Nekem pedig arra van jogom, hogy örüljek nekik, vagy megkínozzam őket az akaratosságommal, ha szükségét érzem. A hívása után rögtön fölhívtam Tóth Bálintot. A maga neve említése nélkül előadtam neki a történetet, amelynek egyik szereplője ő, a másik én voltam. Az ő börtönévei legalább olyan abszurd hőst faragtak belőle, mint amilyen balek én voltam, amikor egy versben leírtam Rákosi nevét. Bálint akkor épp Mindszenti híve volt. Azé a Mindszentié, akiben dinasztikus érzelmek rekedtek meg. Fonák világ, ugye? De a vele való leszámolás, amikor ez még vérre ment, nem volt könnyebb, mint szentségesen belenyugodni(?) ma, és a körülmények ismerete nélkül Döbrenteinek Soós Zoltános színvonalon moralizálni. Ha neki az én diák-hülyeségem bűn, tiszteletem érte, de erről a nyilvánosság előtt beszéljen vagy írjon, mert akkor én is megszólalhatok a magam nevében és a korszak tanújaként is. Tudja Erzsébet, a kortársaim közül erről az ügyről is talán én beszéltem egyedül. Rosszul esik, hogy a versről, amit nemigen olvashattak, tudnak, a kendőzetlen emlékemről viszont, amit ismerhetnének, nem beszélnek... a bánatba az egész marhaságot. A lehiggadás után az mindenképpen jólesett, hogy Maga megkérdezte, ami izgatta, pedig le is nyelhette volna. Sose mondjon le erről a nyers kíváncsiságról, még ha fél is tőle. Talán ezért nem aggódom az állapota miatt.
