Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 5. szám - Markó Béla: Kasszandra ujja (vers)
4 az amfora szűk, meghajlított száján, kiszáradt hát, ezért jött elő a lakója, de már megelevenedik a második, a harmadik, a negyedik is, ezeket vissza kell dobni, lemegyek velük a partra, a markomból a vízbe ürítem, majd figyeljük a többit is, sorra jönnek elő a remeterákok, visszük a vízbe, maradt még talán kettő, hátha azokba már beledöglöttek ezek a szörnyetegek, reménykedem, kellene nekünk otthonra néhány szép csigaház, de nem, feltámadnak ezek is, visszadobjuk, és ismét elmegyünk a kövekig, válogatunk, van elég, de most már kivárjuk ott helyben, mi lesz, letesszük a homokba, ebben is megdöglött, abban sincs semmi, lelkendezünk, aztán kiderül, hogy ebben is van remeterák, abban is van remeterák, őszintén kívánjuk, hogy döglöttek volna bele a csigaházba, amit úgyis csak bitorolnak, egyszerű lenne kitenni őket a napra, kivárni, amíg tényleg beledöglenek, de hosszú az út a gyűlölettől a tettig, ugyan már, hiszen a légy, a szúnyog, a hangya, gondolom, de itt most valamiképpen a cél is számít, utáljuk a remeterákokat, de szorgalmasan hordjuk vissza őket a vízbe, elszórakozunk ezzel valamennyit, végül mégis sikerül egyetlenegy üres csigát találnunk, de azt sem a vízben, hanem kint a parton, odatesszük az összegyűjtött kavicsok mellé, van ebben az egészben valami furcsa tanulság, nem azért, hogy akadt egy üres csiga, hanem azért, hogy nem mertük megtenni még egy remeterákkal sem, amit szerettünk volna, vagy ki tudja, csak a remeterákkal nem tettük meg, amit így vagy úgy elkövetünk egymással naponta, szóval azóta kísér ez a kényelmetlen érzés, ez a remeterák-gyűlölet, ami máshonnan közelítve szeretetnek is mondható persze, de nem az.
