Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)

2020 / 4. szám - Gaál József: Face 2 Face (Ulrich Gábor és Szurcsik József arcaival szemtől szemben)

78

teremtetlenül megrekedve egy átmeneti, befejezhetetlen állapotban. A hasonlóságok megtévesztő nézőpontjai miatt csak fiziognómiák, életillúziók lehetnek, mert a másik pillanatban, megváltozott nézőpontból csak erodált anyagot látunk, de a bomlás állapota is csak illúzió. Nem láthatjuk egységként, egészként, el sem képzelhetjük teljességként, mert töredékessége lehetne csak a létformája. Hiányok és ellentétek, összeegyeztethetetlen vagy bizonytalan kapcsolódások az átmenetek nyugtalanító állapotában. Csak tragikus mítoszt bemutató kultikus-mitikus fejmaszkjaiként képzelhetjük el a tekintet nélküli, pillantás nélküli fejeket, aminek végkifejlete csak önfelszámoló áldozatok sora lehet a vég nélküli apokalipszisben. A maradványok, mint a pusztító rituálék felszámolhatatlan, vasba forrasztott bizonyítékai némaságukkal üzennek. A falak arcmaszk ábrái sem illusztrálnak, nem kellékek, hanem önmaguk. Látszólag értelmezhetetlenek, csak analitikus módszerekkel vizsgálhatjuk, mint a tudattalanban ismétlődő és megfogalmazhatatlan érzületmítoszok őskonfliktusait, aminek nincs eredete, ezért az időtlenségben, a múlt végtelen távlatába helyezzük. Pedig itt vannak, elrejtve, érzületként. Aminek nem találhatjuk az eredetét és okát, de azt érezzük, hogy állandóan kísért, hogy állandóan összezavarja a rendet. Mert rádöbbenünk, hogy önmagunkat látjuk. Nem tükröződve, nem a felszíni illúzió visszaverődései, hanem és átalakító erejű rejtett másságunkat nézzük. Bennünk van, és most idegenként, rólunk leválva, tőlünk függetlenedve nézzük rejtett valóságunkat. Lelkünk vázai, összetartó elemei, valójában zsarnok ösztöneink a verbális világ létrejötte előtti létállapotunkból. Mindez kifordítva, a külső burokból kiszabadított rejtett formák, aminek nincs rendje, nincs logikája. Ezért démoninak, felforgatónak és pusztítónak gondoljuk, pedig ez a feltárás ez kibontás, inkább beismerése az esendőségnek a sebezhetőségnek. A művészet beavató rítusának első és legfontosabb lépcsője az összezavarás, a zavarodottság általi elbizonytalanodás. Belesüppedés a kétségekbe, ami rákényszerít arra, hogy újra rendet teremtsünk, újra felépítsük a valóságot.

A falakon kultuszok világának maradványai vagy kultuszok kezdeteinek kialakuló rítusmaszkjai, de érezzük, hogy ez a variálhatóság, ez a bizonytalanság egyben a valódi kultusz hiányát leleplezve groteszk panoptikummá válik. A legfontosabb közlés talán ez a kibillentettség, a nyugtalanító ambivalencia, hogy így együtt a szobrok és rajzok találkozásával

a közösséget összetartó ritu

ális szertartások elmúltát jelentik. A szekularizált létben az önfelszámolás, az áldozat és újjászületés rendszere, amit természetbe ágyazódó kozmikus hitkapcsolat tartott össze, már érvényét veszítette. Rések, repedések, töredezettségek, arctalanná tevő vájatok, hiányok, szétziláló fragmentumok a teljesség hiányát, a veszteségeket sorjázzák. Akit ez érzékenyebben érint, az már túlzott sulykolásnak is érezheti, mert a mindennapok megszokottságában már tudattalanul elfogadta, és hozzáidomult ehhez az immanens monotóniához. Az élvezetek apró, de folyamatos adagolása egyben a katarzisok felaprítása. Mintha a művek létállapotok preparátumai lennének, szemléltető ábrái mutatják a rituális kozmikus rendszerből kiesett emberek rejtett valóságát. Így halmozva, egymással szemben, egymás mellett kialakul egy jelentésháló, ami akarva-akaratlanul leleplez és feltár. Sigmund Freud forradalmasította