Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 4. szám - Bíró-Balogh Tamás: Kiegészítés Lengyel András írásainak bibliográfiájához
60 szerűen a Tekintet , Múltunk , Literatura és Pannonhalmi Szemle című folyóiratokban. De olyan határon túli lapokban is jelen van, mint az újvidéki Híd , a kolozsvári Korunk, a szintén kolozsvári Me.Dok , illetve – Budapestre költözéséig – a pozsonyi Kalligram. Ha csak a publikációkhoz köthető neveket nézzük, más rendszerben szintén kirajzolódnak a kutató érdeklődési körei. Lengyel András gyakran ír „nagy” nevekről, a nemzeti klasszikusok közé tartozó alkotókról. Ilyen pl. Ady Endre, Babits Mihály, Csáth Géza, Juhász Gyula, Kosztolányi Dezső, és persze mindenekelőtt József Attila, valamint az ő vonzáskörzete (pl. Vágó Márta, Gyömrői Edit). A sorozatban találhatunk „naggyá tett” neveket, akiket egyesek eddig is az élvonalba számítottak, de valódi értékelésük még nem történt meg. Ilyen – a korábban felfedezett Németh Andor mellett – most önálló kötetet kapó Cholnoky Viktor, Ignotus és Tömörkény István. A bibliográfiában előfordulnak „egyszeri” nevek: egy-egy eseti, általában életrajzi adalékot közlő írást kapott olyan ismert vagy ismertnek tűnő alkotó, mint pl. Dsida Jenő, Karácsony Benő vagy Lovik Károly, ugyanakkor rendre feltűnnek olyan teljességgel feledésbe merült alkotók, mint Gábor Endre, Gömöri Gyula, Lakatos Péter Pál, Storfer Adolf, Barna Sándor és Tölgy László. Nekik, életüknek és munkásságuknak alapozó dolgozatot szánt Lengyel, hogy ezek a marginalizálódott figurák is érdemeik szerint kerüljenek be (vissza) a magyar művelődéstörténetbe. És persze ebben az időszakban is megtalálhatók – ha kisebb arányban is, melynek okáról később lesz szó – az ún. Szeged-kutatás nevei: Buday György, Juhász, Lőw Immánuel, Móra Ferenc, vagy a már többször említett Tömörkény. És még valami. Az irodalomban szokás, hogy a szerző mindent minimum kétszer publikál: először folyóiratban, később pedig ezen közléseket valamilyen szervezőelv szerint egybegyűjtve, kötetként. Ez ugyanúgy érvényes a szépírókra, költőkre, mint a szakirodalommal foglalkozókra. Lengyel András könyvei – így a jelen bibliográfiában szereplők is – azonban nem mind ilyenek. Nem egyszerűen tematikusan gyűjteményes kötetek, hanem gyakran van bennük konceptuálisan odaszánt dolgozat, amely esetenként máshol nem is jelent meg, csak az adott kötetben. A legsarkalatosabb példája ennek a 2017-es Irodalom és modernizáció – kollíziós szerkezetben egyik darabja, a maga is kisebb kötetnyi terjedelmű Az oralitásból az írásbeliség felé. A magyar parasztság kommunikáció-technológiai félfordulatáról című írás (135/3.), amely ha önállóan jelenik meg, akár kommunikációtörténeti kismonográfia műfaj-meghatározást is kaphatna. De lehetne említeni azt a nagyívű tanulmányt, amely Ady és Ignotus fegyverbarátságá ról szól, s ad alapmegfigye léseket az irodalmi modernitás szerveződésének történetéhez (165/12.), amely csak a 2019-ben megjelent Ignotus-tanulmányok című kötetben olvasható. Ennek a kötetszerkesztési elvnek mintegy iskolapéldája a 2018-ban publikált A modernség gondolkodástörténetéhez című kötet (155.), amely „hat plusz egy vázlatot” ad a témához – de nem „mindenkinek”. A kötet ugyanis, amelyet a budapesti Pytheas könyvmanufaktúra állított elő, mindössze 25 számozott és aláírt példányban készült, magába foglalva két olyan dolgozatot is, amely csakis itt jelent meg: az egyik Babits Mihályról (Egy „rejtélyes” Babits-vers: „Hadjárat a semmibe ”), a másik
