Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 4. szám - Tverdota György: ne tékozold bizalmadat (Levél Lengyel Andrásnak)
51 bezárkózott egy rendszerkritikus szubkultúrába. Elfogadta játékszabályait. 1933-ban, egy nagy történelmi és személyes megrázkódtatás után azonban rádöbbent, hogy nagy hiba volt egzisztenciáját is kockára tenni ennek a választott közösségnek a szolgálatában. Ráébredt, hogy a megteremtendő új kultúráról szőtt ábrándjaiban rengeteg naivitás rejlett. Tudomásul vette a lehangoló tényt, hogy a proletariátus adott állapotában nem képes új kultúra létrehozására. Újra kell gondolni a továbbra is érdekviszonyok mentén megosztottnak látott társadalomban és kultúrában vállalt szerepét. Gondolkodóként kritikusan és önkritikusan számos felismerésre jutott, amelyek egy olyan, korábban figyelmen kívül hagyott komplikációkkal számoló kultúrakoncepció felé mutattak előre, amelynek egy változatát te, András, említett esszédben felvázoltál. Egy kultúrakoncepció felé, amely tudomásul veszi a kultúrateremtésre vállalkozók éretlenségét, manipulációnak való kiszolgáltatottságát, felismeri az ezen a terepen rejtőző csapdákat. Az illegális kommunista mozgalomból történt eltanácsolása és Hitler győzelme 1933-ban alaposan összekuszálta a szálakat, tabula rasát kellett csinálni. Eljött az ideje, hogy újra kijelölje a maga számára a szilárd tájékozódási pontokat. Így jutott el, stílusimitációs tehetségét is latba vetve, egyik biztató verse, a Vigasz című villoni ballada megírásához. Ez a költemény: preludium, életműve legjelentősebb biztatójának, az Eszmélet-ciklusnak a megírásához. Ám a Vigasz ban nemcsak az Eszmélet nyolcsoros strófáinak prozódiai öntőformája készült el, hanem tartalmában is a nagy ciklushoz méltó nyitány született 1933 őszén. Azt szögezte le újra a költő, ami érvényes maradt a húszas évek eleji irányválasztása óta. Paradox módon neked is van részigazságod, amikor úgy véled, hogy a versben József Attila a Rátz Kálmán-féle, a baloldalisággal üzletelő, jobboldali tudatalattival rendelkező zavaros fejű alakokkal számolt le, akik „fasiszta kommunizmus”-ban gondolkodtak, s akik ebből jól megéltek. Horváth Iván feltételezésének is van létjogosultsága, amikor arra utal, hogy a Sándor Pál-féle, jólétben élő, moszkovita balospárt-arisztokratáktól, hivatásos forradalmároktól határolódott el versében József Attila. De ha ítéleteinek érvényét csak ilyen szűk szigetekre korlátozzuk, menlevelet adunk mindenki másnak, akivel szemben a költő szigora éppígy fennállt. Tehát a teljes igazságnak az van a birtokában, aki úgy véli, hogy a ballada célpontja igenis „valami tőkés”. Helyesebben mindenki, aki a nemzetet megosztó belső antagonizmus napfényes oldalán sütkérezik. A vers azáltal, hogy fölveti a hitelesség kérdését – kinek higgyünk, miben bízzunk, kivel értsünk szót? –, világos demarkációs vonalat húz a társadalom kellős közepén. Egy mozdulatot tesz, amelyet gondolatban ma is, mindannyiunknak meg kell ismételnünk. Homogén nemzeti egységben gondolkodjunk? A társadalom valamely, előre jól definiált osztályára támaszkodjunk? Bizonyos történelmi helyzetekben mindkettő lehet valóságos közösség. Gyakrabban szolgálnak azon ban remek búvóhelyekként minden magánérdeknek, és mindkettő jól álcázó függöny lehet arra, hogy a társadalom belső igazságtalanságainak áldozatait elrejtsük szem elől. Melyik tehát az a közösség, amellyel fenntartás nélkül azonosulhatunk? Ennek a közösségnek az újra meghatározására tesz kísérletet a Vigasz. Mielőtt szemügyre vennénk a balladában megfogalmazott javaslatot, célszerű egy rövid kitérőt tenni. József Attila a világirodalom szereplőinek ahhoz a szeren-
