Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 1. szám - Ferdinand von Schirach: Tizennégy; Harmincöt (Tatár Sándor fordításai)
43 Ferdinand von Schirach Tizennégy Pár évvel ezelőtt Brazíliába kellett utaznom. Egyik védencemet ott tartóztatták le, miután megpróbált néhány száz kilogramm kokaint átcsempészni Európába. Ilyen nagy mennyiségben nehéz drogot szállítani; a profi bűnözők elsőszámú szabályát – egyedül követni el a bűncselekményt és senkinek nem beszélni róla – ilyen üzleteknél szinte lehetetlen betartani. Védencem nem fizette meg vagy nem fenyegette meg kellőképp bandájának valamelyik tagját; az illető befújta, ő pedig hat hónapja ült bebörtönözve Rio de Janeiróban. Rettenetes hely volt az a börtön. A kőpadlón koszos víz állt, a foglyok felhúzott lábbal kuporogtak a priccseken; olyan bűz volt, mint egy kloákában. A cellák nyolc-nyolc rabra voltak tervezve, de húszan-harmincan voltak bennük összezárva; a vécé egyszerűen egy lyuk volt a padlón. A foglyok közül sokan voltak betegek, hullottak a fogaik, ekcémák támadtak a bőrükön; a nedves falakon nagy rovarok futkostak. Gyakoriak voltak a börtönlázadások, százával haltak az emberek; helyi bűnözőszindikátusok kínozták vagy ölték is meg a foglyokat; a hullákat földarabolva a csatornarendszerbe dobálták. A Copacabana Palace -ban laktam, egy, a 20-as években épült, kellemes hotelben, közvetlenül a strand mellett. Marlene Dietrich, Orson Welles, Igor Sztravinszkij és Stefan Zweig lakott itt hosszabb-rövidebb ideig. A szállodának úszómedencéje is volt, terasza a tengerre nézett. Órákig ültem ott tolmácsokkal és helybéli ügyvédekkel, védelmi stratégiákon meg azon gondolkodva, miként lehetne elérni védencem Európába való kiadatását. Sajátos zamata volt a dolognak: szemünk előtt a világ leghíresebb strandja – kis bárok, napernyők alatt, a fehér homokon, beolajozott testű férfiak mindenféle harcművészeti balettet mutattak be vagy lábtengóztak, egy csomó fiatal nő azt a jelképes fürdőruhát viselte, amelyet a helybéliek „fio dental”-nak, fogselyem nek hívnak. Mi viszont a börtönök halálo zási indexéről és Brazília megfejthetetlen jogrendjéről beszélgettünk. Utolsó nap egyedül ültem a teraszon, és egy, a szálloda könyvtárából kölcsönvett portugál–angol szótár segítségével próbáltam lefordítani magamnak a bírósági végzést. – Jeges teát ittam és melegszendvicseket ettem hideg uborkaszeletekkel, amikor egy gyűrött vászonöltönyös kövér fickó állt oda az asztalom elé. Szívélyesen köszöntött és a nevemen szólított, de én nem ismertem meg. – Nem tudod már, ki vagyok, mi? – kérdezte nevetve. Hibátlanul beszélt németül, épp csak némi angol akcentussal. – Ne haragudjon... – Oké, oké, semmi baj – szakított félbe. – Megváltoztam egy csöppet, szó se róla – mondta a hasára téve a kezét. Aztán megmondta a nevét: – Harold.
