Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 4. szám - Géczi János: Szűz a gyermekkel, Szent Annával és egy szamárral
16 27. (Nincs cím) A lépcsőházunkba fölvezető betonlépcső oldalán, a sarokban virágba borul egy növény. Későn érek haza az iskolából, a busz nem a házunk előtt áll meg, hanem percnyi sétaúttal távolabb. A környék kihalt, a hórihorgas fickó tűnik fel egyedül a fák alatt, őt évek alatt megszoktunk, hogy a közelben téblábol. Amióta szóba elegyedik velem, köszönök neki. A növény gyomszerű, a tövénél tenyérnyi levelek lankadnak, elágazó szára csupasz kóró. Az ágak végén négy-öt centis, ötszirmos, mélysárga virágok himbálóznak a szélben. − Boldog születésnapot! Elfeledtem, hogy a nap a születésnapom. Délelőtt, amikor az iskolába indulok, pápká nincs otthon, én legalábbis nem találom. Olykor felszívódik, s mindenki azt gondolja, hogy valamerre jár, meglehet, sehol máshol nincs, csakis ott, ahol keresik, Jerma pedig, a konyhaasztalon egy cetlit hagyva maga után, piacozik. − Megérkezett az új évszak. Kivirágzott. − Vecsernajá primróz! – állítja a vacsoraasztalnál pápká nagy lelkesen. – Hogyan került a házunk elé? Szürkületben nyitja a szirmait, s kora délre el is virágzik. Sejtem, hogy pápká későn ér haza, hosszú napja volt. − Amikor gyerek voltam – folytatja, s látom rajta, hogy visszalát a múltjába –, gyakran néztük, hogyan nyit ki. Amikor felpattan a bimbó, hallatszik, hogyan hasadnak fel a csészelevelek. A hangja olyan, mintha cigarettapapírt tépnénk ketté. Na, igaz, mi a virágnyílás közepette nagyban cigarettáztunk, lehet, az rögzül bennem. De a felnőttek ki-kivonulnak megnézni a vecsernajá primróz nyitását. Sőt, fiatal emberként, a mesterem születésnapján, a dácsájában a teljes ünneplő társaság ugyancsak körbeállta az egyre-másra nyíló, a sárga vitorlaként kifeszülő virágaival hivalkodó növényt. S amikor nem láttuk a sötétben, megkezdődik a Borisz Vasziljevics Dromov tiszteletére szervezett bankett. Ő a mesterem, azaz ő volt. A legkedvesebb tanárom! Néhány tanítványát meghívta a hatvanadik születésnapjára! Isten éltessen, fiam! – Úgy tűnik, ebben a pillanatban jut eszébe, hogy felköszöntsön. Pápká hatalmas csókot nyom a homlokomra. Pedig készülhet a köszöntésemre, csak valami elvonja a figyelmét. Gyűrött az arca és szokatlanul komor. Aztán előhúzza az ajándékát, a doboza alapján sejtem, hogy valami elektromos kütyü lesz, azt remélem, egy asztali számítógép. Oleg használ egy ilyet. − Ligetszépe – közli Jerma, és a hűtőből oroszkrémtortát szed ki. – Magyarul ligetszépe. − De oroszul más a neve. Enotyéra. A városiak használják a megnevezéséül, akik elszálltak a nyugat-európaias műveltségüktől. – Pápká a szemét dörgöli, s a mozdulataitól még inkább véreres mindkét szeme. Újabban vörös a szeme, ez a napja a vörös szemé. Meglehet, csak a rajzfilmek szereplőinek a szeme nem véreres. Jerma az asztal közepére helyezi a tortát, körülményeskedik, s öngyújtóval fellobbantja rajta a tíz gyertyát. − Ez maga a csoda! – sóhajt pápká, s várja, hogy magam is ujjongjak. Ami igaz, igaz, tortát Bakuban nem sokat kapni. Oroszt pedig alig, holott az a legjobb. Ugyan dolgozik a kolónián moszkvai cukrász, de ő többnyire drazsékat és konfettiket árusít, meg olyasmiket, amiket az azeriak szeretnek. Tejszínest, amilyet én kedvelek, alig. − Köszönök! – s Jermának puszit adok. Jerma kijavít:
