Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)

2020 / 4. szám - Géczi János: Szűz a gyermekkel, Szent Annával és egy szamárral

12

fogja a kezemet. Ha hideg van, autóval megyünk, ha majd nagy meleg lesz, akkor autóval fogunk. Régebben úgy kanyargunk, hogy egy pillanatra látni lehessen a tengert. Az óvodában azt mondják, a tenger nem érdekes, csupa ártalmas dolog hever a vízben és a partján. Pedig a tenger, abból a magasságból nézve, ahol mi lakunk, szép.

Az óvodában közlöm Jermával, hogy a jelemet lecseréljük légyre. Zöld legyet akarok. A dajka néni hallja és rákérdez, hogyan döntök, viráglegyet vagy ékszerlegyet szeretnék. Nem, mondom. Nem akarok mást, mint az otthoni, ablakkeretek közöttiek bármelyikét.

Ez 1993-ban történik, májusban. Minden más szétszóródik.

22. (Sír)

A sírásnak megvan a rendje. – Erősen gondolok a korábbi időmre: hatévesen, talán a hetedikben járva, de semmiképpen nem arra a korszakra, amikor esténként ágaskodni kezd a fütyülőm. A fütyülő, állítja pápkának Jerma, el fogja állítani, hallom, hogy suttognak az ajtóm túlsó oldalán.

Az estéli sírás akkor tökéletes, amikor egyedül vagyok, a szobában, az ágyban, ha elnyugodnak a lakásban, akkor, amikor bizonyos vagyok abban, hogy senki rám nem nyit. Nem nyílik bele az ajtó a sírásomba, nem zavarják meg a mélyről hirtelen felszakadó, hosszan tartó s a végén hüppögésbe forduló sírást. Nem, ez nem afféle jajongó sírás-rívás, amelynek kell, hogy közönsége legyen, nem egyéb formája a közösségi zokogásnak, hanem a magányos. Amikor tudom, hogy egyedül vagyok, és rajtam kívül senki sem fordulhat a közelemben elő. Mélyére vetve a magánynak, az elhagyatottságnak, híján mindennek, s a mindenek páriájaként. Amikor nincs oka, de ott lebeg a levegőben, s elegendő, ha olyasmire gondolok, ami megtörtént, de többé nem történhet meg, vagy olyasmire, ami nincs, sem a valóságban, sem a képzeletben. A hiányról szól és a hiányokról, mert egyik a másik kezét fogja, érkeznek, körbeállják az ágyamat, s néhány könnycsepp gördül végig az arcomon, és rácsorog a párnára.

A pszichológus, akihez kezdetben pápkával járok, mivel a tiltakozásom ellenére szükséges vele odamennem, az iskolában javasolják, a testvérnélküliség hatásaként nehezen bírom a társaim froclizását, majd pedig Jerma visz hozzá, hetenként mindig egy órára, két éven át, kártyákat rak ki elém, memóriajátékokkal ellenőrzi, milyen az emlékezetem, s mennyire tartós a figyelmem, ez a pszichológus azt állítja, egészen különleges vagyok, hiszen léteznek olyan emotikonok, amelyeket ha meglátok, sírva fakadok. Azaz amelyek olykor megríkatnak. Ilyen például a sárga szmájli, amelynek nagy a fogsora, és szeme egy fehér foltban egy kék pötty. A pszichológushoz járás persze traumát okoz, s ennek súlyát hordozom magammal. Görbe a hátam a súlytól. A pszichológusnál tudom meg, a pszichológusnőnek mondja pápká, nyilván valamilyen kérdésére válaszul, én pedig valójában értetlenkedem, mivel hirtelenjében megduplázódva érzékelem a világot, hogy az anyám ugyancsak pszichológus, de ő nem él velünk. Ettől nem leszek derűsebb. A pszichológus pedig olyasmit válaszol, hogy a társadalmak fejlettségére az utal, mekkora bennük a pszichológusok mennyisége. Azaz a számuk. Azaz a számosságuk. Minél magasabb, annál fejlettebb az ország.

Szerintem meg attól, hogy mennyi a titka az embernek.

Nekem például nagyon sok.