Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 3. szám - Fogarasi György: Az amerikai íróasztal (Törvény és mobilitás Kafka Amerika-regényében)
65 A regény megközelítésének legjobb kiindulópontja ezért – Kafka egyéb műveihez hasonlóan – alighanem az a rövidke darab, melyet a szerző 1922–23-ban írt a parabolákról, vagy ahogy a magyar fordítás fogalmaz, A hasonlatokról ( Von den Gleichnissen ), s amely az interpretáció kafkai elméletének enigmatikus megfogalmazását adja. Íme teljes egészében: Sokan panaszolják, hogy a bölcsek mondásai mindig csak hasonlatok, ám a mindennapi életben felhasználhatatlanok, viszont egyebünk sincs, mint ez az élet. Ha a bölcs azt mondja: „Kerülj túlnan”, nem arra gondol, hogy át kellene mennünk a túlsó oldalra, ami még menne is könnyen, ha megérné az eredmény, hanem valamiféle mondabeli „túlnan”-ra gondol, valamire, amit nem ismerünk, amit ő maga sem tud közelebbről megjelölni, ami tehát itt nekünk semmiképpen sem segíthet. Mind e hasonlatok voltaképpen azt akarják mondani csupán, hogy a megfoghatatlan: megfoghatatlan, és ezt amúgy is tudtuk. Amivel azonban mindennap gyötrődünk, az csupa egészen más természetű dolog. Azt mondta erre valaki: — Miért védekeztek? Ha követitek a hasonlatokat, magatok is hasonlattá váltok, s azzal máris megszabadultok a mindennapi fáradságtól. Másvalaki így szólt ekkor: — Fogadok, ez is hasonlat. Azt mondta az első: — Nyertél. Mire a második: — De, sajnos, csak a hasonlatban. Az első így felelt: — Nem, a valóságban; a hasonlatban veszítettél.4 Meg sem kísérlek kimerítő elemzést adni e rafinált szövegről, melyet Beda Allemann még 1964-ben a paraboláról szóló parabolának minősített, 5 s ezzel a magvető újszövetségi példázatának rangjára emelt. Mindössze egyetlen dolgot emelnék ki, azt, hogy Kafka itt egy alapvető apóriára világít rá, egy olyan nehézségre, mely talán minden olvasásban jelentkezik, minden szövegben ott van, akár parabolá nak hívja magát az illető mű, akár nem. A nehézség ugyanis éppen az, hogy sosem tudhatjuk, parabolával van-e dolgunk. Sosem lehetünk biztosak abban, hogy egy konkrét kijelentés „hasonlatként” értendő-e, ahogy Tandori Dezső fordítja a német Gleichnis t, vagyis allegóriaként, ahogy ma monda nánk. S minthogy ezt nem tudhatjuk, minden egyes szövegnél kénytelenek vagyunk számolni annak lehetőségével, hogy bölcstől származik és velejéig allegorikus. Ezért a parabolák esete általában minden szövegre nézve paradigmatikussá válik, s így a parabolákkal járó nehézség mindig ott lappang, valahányszor csak olvasunk.6 Mi is ez a nehézség köze lebbről nézve? Miben rejlik a parabolák apóriája? Abban a szerkezeti szükségszerűségben, hogy a parabolákat csakis olyanok érthetik, akiknek már semmi szükségük rájuk. A bölcs tanács mindig azokat kerüli el, akik leginkább rászorulnának. A tanítás célközönség e soha semmit nem tanul. Mindez eszünkbe juttathat hasonló megfogalmazásokat a német hagyományból, például Friedrich Schlegeltől az irónia rejtélyét illetően ( „Aki nem képes rá, annak számára a legnyíltabb színvallás után is talány marad”), 7 vagy a keresztény exegézis 4 Franz Kafka, „A hasonlatokról” , ford. Tandori Dezső, in Elbeszélések , szerk. Györffy Miklós (Budapest: Palatinus, 2001), 447; „Von den Gleichnissen” , in Sämtliche Erzählungen , szerk. Paul Raabe (Frankfurt am Main: Fischer, 1987), 359. 5 Beda Allemann, „Kafka: Von den Gleichnissen” , Zeitschrift für deutsche Philologie 83 (1964), 106. 6 Jellemző, hogy amikor Kafka parabolikus műveit próbálja körülhatárolni a kutatás, az először számszerűsíthető (14 darabból álló) korpuszról később kiderül, hogy behatárolhatatlan, lásd Rüdiger Zymner, „Kleine Formen: Denkbilder, Parabeln, Aphorismen” , in Kafka-Handbuch , 456 és 460. 7 Friedrich Schlegel, „Kritikai töredékek” (108. töredék), in August Wilhelm Schlegel és Friedrich Schlegel, Válogatott esztétikai írások , szerk. Zoltai Dénes (Budapest: Gondolat, 1980), 231; vö.: Paul de Man, „Az irónia fogalma” , in uő, Esztétikai ideológia , ford. Katona Gábor (Budapest: Osiris, 2000), 175–76. A szóban forgó Schlegel- és de Man-passzusok magyar fordításai körüli bonyodalmakról lásd: Fogarasi György, „»Egyirányú utcák« (Paul de Man, Esztétikai ideológia ) ”, Literatura (2003/1): 34–35.
