Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 3. szám - Kabdebó Lóránt: A létezés megelőzöttsége
59 bonum. És mi, akik ott voltunk a teltházas bemutatón, ugyanezt érezhettük. Sőt, a vonatját lekéső, az est végére mégis beérkező versmondó legendája a József Attila-i alkotásnak, Jordán Tamás szintén ugyanezt suttoghatta el a számunkra. A sok bizonytalanság összeállt egyfajta biztosság tudatává. Bennem legalábbis. Azóta hordozom magammal és magamban, lapozgatom, olvasom össze, valóságosan, meg képzeletben is. És egyben megbizonyosodom közben: József Attila tudatosan alakítja az üres füzetet beleírott könyvvé. Minden szókapcsolással valamilyen lényegi kapcsolatra tapint rá. Nem az Eszmélet módszerének kinyi latkoztató-törvényt mondó tudatosságával, hanem a kérdésfeltevő válaszvárásával. Tudja, mit akarna megtudni. Önmagáról és a létező világról. Az egymásba grammatikailag kapcsolódó tények, megtörtént esetek és utólag elképzelt jelenetek úgy szövődnek egymásba, miként azt valaha Szent Ágoston a számunkra létezőre teremtett világ és Teremtője egymásba fonódásáról képzelte, és ezt előadóművész barátja számára a fiatal Szabó Lőrinc magyar szövegbe öltöztette. És ahol játékosan mintha csak a szavak hangalakjának egymást kiváltó hatására hagyatkozik, ott is ráismerni vélhet a létezés véletlenjeinek sajátos összefüggéseire. Miként kortársa, Weöres Sándor. Költőtársa verseit ismerhette József Attila, bárha költészete kiteljesedését már nem érte meg. Az augustinusi szöveget esetleg hallhatta Ascher Oszkár előadásában, de nem valószínű, Szabó Lőrinc kézzel írott fordítását láthatta volna, de akkor már a fordítónak sem volt a szöveg a tulajdonában, hogy megmutathatta volna, és az 1940-es rádió-előadását, melyben mindezt továbbszövi, öntudatosítja meg már nem érte meg. Magam is csak a Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM) kézirattárában ismertem meg, évtizedekkel bekerülése után, addig csak ott lapult az autográf tisztázat és fogalmazványa, belekötve a Te meg a világ kötet egyik példányába, mint „részben hamis, egészében igaz Szent-Ágoston-szöveg” „1925. szept. 15.” dátummal „a Confessiones I–IV.-alapján fogalmazva”, V. 3802 jelzet alatt. „Nagy vagy, Uram, és nagy a te dicséreted; és nem tudom, mi néven hívjalak, mikor magamba hívlak. S hová jöhetne belém az isten, aki az eget és földet teremtette? Hová hívjalak magamba, mikor benned vagyok? Hová mehetnék, elhagyva eget és földet, hogy kivűlről jőjjön belém az isten, aki így szólt: betöltöm az eget és földet? [...] De befogad téged a föld s az ég, mert te betöltöd őket? Vagy betöltöd, és túlcsordúlsz rajtuk, mert nem bírnak befogadni? S hova ömlik ami megmarad belőled, ha már túlcsordúlt veled az ég s a föld? Vagy nincs szükséged semmire, hogy összetartson, te, aki mindent összetartasz, mert mindent, amit te töltesz meg, összetartva töltesz meg? Nem az edény, lelkeddel súlyosult sok edény, építi föl roppant vázaidat, mert széttörik a váza, törik az edény s te nem ömölsz ki belőle. S mert téged, Egész, semmi se bír befogadni egészen, részben fogad be minden, s minden ugyanabban a részben? Vagy egyik az egyiket, a nagyobb nagyobbat s kisebbet a kisebb? Van részed, amelyik nagyobb, kisebb is van az egészben? Vagy mindenütt egész vagy és semmi se fogad be egészen?” De a csúcsok beszélgetnek egymással! Babits Az európai irodalom történeté ből is tudjuk. És tegyem hozzá: Hol találkozhattak? Talán születésük előtt! Az idő kezdete előtt?
