Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 12. szám - N. Horváth Béla: Az újraolvasott Illyés (A 30-as évek verseiről)
86 pet konstituáló költő és közösség kapcsolata bomlott szét, csak differenciáltabb formákban jelenik meg. Másrészt az önértelmezés, s a szerephez idomuló beszéd kételye – egyébként az egész illyési életmű vissza-visszatérő motívuma – új témákat és új formákat hív elő. A gyakori meditáció mint verstéma és lírai szituáció is jelzi a pályafordulatot, a befele fordulás, az önelemzés igényét és kényszerét. A lírai én szituáltsága, a kívülről való szemlélése, s az ezt performáló önirónia a korábbi művekben is felfedezhető volt, most azonban tendenciává vált, s hangsúlyos szövegeket szült. A modernitás létélménye, az én identifikációs válsága, s a világ rendjének széttörtsége az elidegenedés lírai élményét vetíti ki az idesorolható (lírai) szövegekben. A magyar líra történetében József Attila korszakos jelentőségű Eszmélet ciklusát és Szabó Lőrinc Te meg a világ kötetének „dialogicitását” okkal tekinthetjük a lírai én válságát, illetve annak reprezentációját a korszak leginkább érvényesen megszólaltató alkotásának. Az eltérő költői pályákhoz, élményanyagokhoz, személyes sorsokhoz, s az ezekből megképződő világképekhez való hasonlítgatás azonban – és főleg méricskélés – nem szükséges annak megállapításához, hogy Illyés költészete a Rend a romokban jó néhány versével beleillik a poétikai változások ezen irányába. Természetesen a művek sajátos artisztikumával és a költőjük sokirányú kulturális és politikai elkötelezettségével. A Rend a romokban verscímeiben többször is olvasható a „meditáció”, vagy ennek szi nonimája, utalva egy vershelyzetre és egy beszédmódra. A kötetben ennek első darabja a Reggeli meditáció. A vers hangsúlyos felütése egy költői szerepre és annak sajátosságaira vonatkozik: „Ki annyit hazudtál, ne hazudozz többet. Ne tettesd, hogy árnyak, illatok követnek, hősök hörgései, magas kisértések! Nem követ és nem hí senki; a költészet nem arra való, hogy elámítsd a népet, vagy magadat akár. Egyszerű a világ; amit két szemed lát, ép elég dolgot ád. Ragyognak a tárgyak. Nyald meg a ceruzád.” A verset értelmező Takács Miklós a „késői szecessziós versnyelvtől” való határozott elkülönülést lát az idézett részben, amely elutasít egy patetikus, XIX. századra jellemző, „romantikus képviseleti hagyományt” (Takáts, 2003, 70.) A költői univerzálék egy oppozícióban mutatkoznak meg. Az egyik oldalon egy negatív értékítélet („elámítsd a népet vagy magadat akár”) minősít, míg a másik a világ egyszerűségének tárgyilagosságát szabja mér céül: „Ragyognak a tárgyak. Nyald meg ceruzád.” A kötet egésze persze nem arról tanúskodik, hogy a „képviseleti hagyomány” mint minta, mint beszéd eltávolodott volna a költőtől, az azonban kétségtelen, hogy a vers gondolat- és utalásrendszerében ez a poétikai lehetőség úgy merül fel, mint ami egy másikat, ettől eltérőt opponál. Annál is inkább, mivel ez a határozott gesztus, az önmegszólítás, amely a szembenézésre szólít fel, a vers további részében eliminálódik. Megjelennek az „egyszerű világ részei”, amelyeket a „megnyalt ceruza” öniróniája majd elővezet. Mert mi a valóság világa? A „hírlap, a lapban a hírek”, azaz a zsurnalizmus kreált, szenzációhajhász hírvilága, ami semmi másra nem jó, csak a reális létből való kizökkenésre, annak egy manipulált tükrön keresztül való szemléletére. A láthatóságot, s annak felnagyíthatóságát a házmester nejének szemüvege érzékelteti: „A szemüveg, amely az álnok világra / fényt vethetne...” A látás instrumentálódása azonban nem eredményezi annak élességét, a valóság hitelesebb érzékelését, hisz a házmesternének csak a médiumok torzításai jelentik a valóságképet. Azaz egy szimplifikált világ jelenne meg az első szakasz végének („egyszerű világ”) kibontásaként, s erre vonatkozik a beszélő maliciózus iróniája: „Így éled a világ, csodálatos élet.”
