Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 12. szám - N. Horváth Béla: Az újraolvasott Illyés (A 30-as évek verseiről)
84 mert jelentésfelidéző erejük és szerepük számára már nem világos. A kívülállás pozícióját azonban felváltja az „együgyű népek” jelentésnélküliségének felismeréséből, kimondásából következő feladat, az azonosulás. Igaza van Kulin Borbálának, a beszélő új identitást kap (Kulin, 2017, 19), pontosabban fogalmazva, a szöveg a megképződő identitásról és az alakulás folyamatáról ad képet. A ház végén ülök nem témájával emelkedik ki a második kötet verseiből, hisz a „nép fia” feladatát, a szegények nevében szólni kötelezettségét már a korábbi verseskönyv (Nehéz föld, 1928) is tematizálta. Ennek a versnek az erejét – és az ismétlődő toposz, a küldetéstudat – hitelességét az adja meg, ahogy az egyes létezési korszakok és létszintek egy evolucionista világkép szerint szisztematikusan változó rendben és annak formát adó nyelviségében alakulnak. A nagyanya animizmusa és animisztikus nyelvisége a világ rendjéről, annak megszólíthatóságáról tanúskodik. A mitikus vonulat következő fázisában a prófétának már a rendet kell helyreállítania az Istentől kapott nyelv segítségével. A modernitás költőjének egy a világból kiszorított közösséget kell beemelni annak rendjébe, az emberi szó artikulált erejével. Ezt a helyreállított rendet sugallják a befejező sorok. Nem mondhatni, hogy naivitás, romanticizmus formálta ezt az optimalizált világot. Mindenesetre azt a természeti – ha úgy tetszik – földközeli világot formázza meg, amely bensőséges, humanizált rendjével elüt a dehumanizált emberi sorsoktól. Az alulról jövő („földrelapult ház”, forrongó mélység) kiszemeltetett ember vállalását, biblikus allúzióval érzékeltetett mártíriumát (az ágak „az útra fekete csokrot dobálnak”) az ember és természeti világ egyfajta harmonikus jövőképe hivatott hitelesíteni: „A holdfényben kétsort hajladozó ágak az útra fekete csokrokat dobálnak. Elült krumpli-bokrok közt vigyázva lépek, nehogy alvó, meleg fészkeikre lépjek. Búcsú nélkül megyek. Ha észrevennének ezüst csibe-hangon sírni kezdenének.” Illyés költői pályája a 30-as évek második felében teljesedik ki. Jól látható, hogy a Szálló egek alatt (1935) versei még a hagyományosabb poétikai rendet és műformákat követik. Az viszont mindenképp újszerűnek mondható, ahogy a sokszor megírt élmény nyelvi konvencióit újraírja a szerelmi tematikához sorolható néhány vers (Ajándék, Testvérek, Házasok). A „nagy versek” az összegző szándékú, az időszak legterjedelmesebb kötetében gyűltek össze (Rend a romokban , 1937). Rend a romokban Egy verseskötet elé címmel jelent meg a Nyugat 1937. 9. számában Illyés írása (a bevezető a verseskönyvben nem található). Érdekes szöveg. Először is arra érdemes figyelni, ahol és ahogy a költészetről, a költő fegyelméről és felelősségéről beszél, s a kötött versformák ezzel korreláns tisztaságáról és igazmondásáról: „Ismernie kell a rejtelmes erőt, amelytől a hétköznapi szavak, hasonlóan a varázslók dobjaihoz, hipnotizáló tam-tamot kapnak; a különös kohéziót, amely a jó vers megbonthatatlan soraiba semmi romlandó, hamis anyagot nem ereszt be, elsősorban semmi hazugságot, művészit persze, azaz lényegeset, bensőt: a művészet igazságszolgáltatása úgy viszonylik a »való« életéhez, mint a patikamérleg a barommázsához. »Mondd ugyanezt alkaiosi strófában s megmondom, hazudtál-e«, mondták a görögök. Minél szigorúbb a forma, annál szigorúbb szűrő és bíró. Az emberi szellem elbutulása kétségtelenül ott kezdődött, mikor azok, akik hivatásul az eszmék és érzelmek kifejezését kapták, a legszigorúbb aszklepiadészi formáról visszatértek a hexameterhez; onnan már csak egy lépés volt a locsogó próza, melynek, mint
