Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 12. szám - N. Horváth Béla: Az újraolvasott Illyés (A 30-as évek verseiről)
82 A ház végén ülök összetett jelentésrétege, egyszerű, de rafinált szövegkonstrukciója révén is megérdemli a figyelmet. Noha itt is egy leíró, életképszerű jelenet hordozza a vers- és beszédszituációt, a szöveg legyőzi a műfaji és a hagyományozott poétikai tradíciókat. Nem véletlen, hogy az elemzők a kötet (egyik) legkiválóbb darabjának tartják. Tamás Attila szerint „Petőfi és Arany enyhén eszményítő poétikus realizmusának” hagyományait folytatja a vers, de ugyanakkor a finom iróniát az „enyhe modernizáció” erejének véli, mint amely egyéni arculatot ad a versnek. (Tamás, 1989, 45–46.) Izsák József is úgy szól a szövegről, hogy az „a Sarjúrendeknek, talán a húszas évek termésének legjellegzetesebb, legkiforrottabb alkotása” (Izsák, 1982, 89.). S az újabb – már más poétikai ideákat valló és nyelvet beszélő – elemzők figyelmét is megragadta a vers. Kulcsár Szabó Ernő – a „képviseleti beszéd” episztemológiai konstrukciójával (és némiképp kizáró értelmezésű kategóriájával) hivatkozási alapot képviselő – tanulmányában annak példájaként értelmezi a „Holnap útra kelek” kezdetű részt, hogy a „mások nevében szóló én” beszédének autoritása hogyan bizonytalanítható el. (Kulcsár Szabó, 1995, 11.) Kulin Borbála az Illyéslíra „kulcsfontosságú darabjának” tartja a verset; „...az egész korszak költészetén szétterülő tematikus és motivikus háló centrumaként értelmezhető.” (Kulin, 2017, 19.) A vers többféle mozgásra, többféle változásra épül: a szövegben változik a vers helyszíne, változik a beszéd jellege és iránya, és változik a beszélő személye is. A nyitórész egy életképet rajzol: a nagymama beszél a környezetében levő tárgyi világhoz, s a vers beszélője hallgatja, ültében. A nagymama szövege egy ősi, animisztikus beszédet idéz, amely a tárgyak, a természeti jelenségek, a környezeti világ szellemeit szólítja meg, azok lelkiségét, lényegét akarván megnyerni. A „kis öreganya” ősi, harmonikus viszonyban van a természettel és a környező valósággal, amikor is a harmóniát a beszélt nyelv, illetve a nyelvnek az ismerete, a megszólítás képessége biztosítja. Az animizmus „hite” szerint, a név ismerete megadja a néven nevezés aktusának sikerét, ily módon a világ „megszelídítését”, így ezek az istenek/szellemek nem uralkodnak az ember felett: „Ne ficánkolj, te tűz, ne füstölj már, hallgass, mit kapkodsz kezembe, mint egy mérges kakas. Egy marék só is kell, hol vagy te sótartó? Hozok egy kis rőzsét, az alsó udvarból. Fölszedünk majd, krumpli, ne félj, hogy megfázol. Gyere már ki, te ág, ebből a rakásból...” Az is érzékelhető, hogy a világ kettős transzcendencia jegyében mutatkozik meg. A nagyanya animisztikus hite mellett jelen van a monoteizmus is, sőt olykor egybe is fonódik a kétféle hitvilág: „Isten, aki mondják, fűben, fában, vízben bújkálsz...”. Ez a panteisztikus felfogásra utaló kép jelentheti persze az animizmus isteneinek mindenütt jelenvalóságát, de inkább a kereszténység istenét rejti, aki kinyilatkoztat, s nem csak megszólítható. S talán erre utal a szerepcsere is, a nagyanya, s majd utána a költőbeszélő is transzcendens viszony kialakítását igényli. Ugyanakkor ez a kettősség érdekes képi, jelentésbeli áthallásokat eredményez. „Nézd az udvarunkból a szederfák alatt / hét tányér levesből száll a fehér áldozat / feléd...” – olvasható ez a kettős kötődésre utaló sor. A számmisztikus 7 és az ételáldozat (leves) a pogány, animisztikus áldozat aktusát rejti, ugyanakkor a fogalom néven nevezése (áldozat) és a fehér füst inkább a zsidóhit liturgikus áldozatbemutatására utal: „Mint rég ama zsidók végső vacsoráját, áldd meg e megpróbált család vacsoráját.
