Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 12. szám - Lőkös István: Iskolaéveim
58 meg Eger között lehetnek, ágyúlövés vagy aknatűz még nem éri a falut. Iskolába természetesen rég nem járunk, az 1944–1945-ös tanévet el sem kezdtük. A tanítók egy része a fronton, a tanító nénik és családjaik a plébánia pincéjében (ez még a török időkből való) töltik napjaikat. Aztán, valamikor november 24. táján eléri a falut az első aknatűz is. A németek már napokkal előbb elvonultak, mi is óvóhelyre kényszerülünk, az uradalmi pince egyik vágatában rendezkedünk be, hogy innét aztán – már a szovjet ármádia frontvonalának átvonulása után – Nagytályára meneküljünk, ott békésebb napokat remélve. Itt töltjük a karácsonyt s az újévet, hogy aztán január második felében, megszakítva önkéntes migrációnkat, hazatérjünk Felnémetre. Tragikus a szembesülés otthonunkkal. Apám a szomszédék pincéjében vészelte át a harci zajos, fegyverdörgéses napokat, miközben drága bőrkabátját, ezüst zsebóráját s az öreg vekkert már az első tovaris „elzabrálta” tőle. Az egész lakás feldúlva, a könyvek, székek, ágy- és ruhanemű szétdobálva a szobában, apám ágyán tetvek, a konyha is – fűtés híján – jégverem. Boltunk kifosztva, egy szál cérna, egy szem kockacukor, egy gombostű sem maradt. Szerencsére a berendezés, petróleumos tartály, mázsa, mérleg épen maradt. Anyám sírógörcsöt kap a látvány hatására. S mire úgy- ahogy „konszolidálódnak” viszonyaink, egy nem várt atrocitás részese leszek: két orosz, egy kozák és egy északi vagy Ural vidéki típus, bekvártélyozza magát szomszédunk istállójába, deszkából összetákolt szekerüket viszont a mi udvarunkon hagyják. Egyik reggel dörömbölésre ébredünk, az urali típus, kezében hosszú puskájával, dühödten rugdossa a konyhaajtót, azt kiabálva: „davaj csaszi” (add vissza az órát). A valahol zabrált vekkerét követeli rajtam, amelyet előző este a kocsiderékba rejtett, s amely mostanra eltűnt, az eltulajdonító csakis én lehetek, mert az ablakon át kilestem: hova rejti az órát. Szerencsémre hamar előkerül az utca végén lakó Kondás Feri bácsi, aki az első világháború idején hosszú éveken át volt orosz hadifogoly, jól megtanult oroszul, s erélyesen ráparancsol: nézze meg jobban a szalma között az órát, és ne randalírozzon, mert kihívja a „katonai milíciát” (vojna milicija, azaz: NKVD). Ez hatott: a kocsiderékban, a szalma között persze megtalálja az órát. Másnap reggel el is tűntek a faluból... Távozásukkal azért nem szűnik a gyanakvás: hátha visszajönnek, s jönnek többen is, mi pedig ott állunk védtelenül, kiszolgáltatva, mert az új hatalom botcsinálta képviselőiben senki sem bízik. Egyszer valóban vissza is jönnek, hála isten, nem hozzánk s a szomszédunkba. Az egri úton láttam őket egy konvoj közepén, hasonlóan szedett-vedett ruházatú társaság, rozoga szekereken, lestrapált orosz lovakkal. A menet élén és a végén egy-egy géppisztolyos katona (valószínűleg a katonai rendészet tagjai) lovagol. Eljön a február. Végre újra az iskolapadban ülünk. Még mindig a Felnémeti Róm. Kath. Elemi Népiskola tanulói. Ötödikesek vagyunk, tanítónk Maróti József, akinek az elmaradt, előző félévi tananyagot is el kell sajátíttatni velünk s hatodikos tanulótársainkkal. A szabályok nem változtak, a tantárgyak sem: a hit- és erkölcstan éppúgy kötelező, mint a beszéd- és értelemgyakorlat, avagy a számolás és mérés. Csonka tanévünk tanítási napjai a reggeli szentmise hallgatásával kezdődik – lévén, hogy azt a főúr a templom ablakainak sérült volta miatt –, a „felső iskolában” tudja elvégezni a falu népe által változatlanul igényelt
