Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)

2020 / 12. szám - Orosz István: Emlékek apámról II.

42

Azt gondolhatnánk, azért emeli ki a Memoár

ban a Katona-ünnepséget, mert felnőtt irodalomtörténészként épp Katona József, illetve a Bánk bán

lett legfőbb kutatási területe. Alighanem így is van, noha abban az évben, nyilván Katona születésének 150. évfordulója miatt, a gimnázium legfőbb kulturális eseménye épp a Katona-ünneplés volt, az ugyanabban az évben született Széchenyi Istvánéval együtt. A „Tiborcozó” alispán bizonyára eszébe jutott, amikor irodalomtudósként a Bánk bán

kálváriája kapcsán, a színmű bemutatását elutasító, kiadását nehezítő szűkkeblű cenzorokról értekezett – az ötvenes évektől a nyolcvanasokig ívelő pálya során nehéz lett volna áthallások nélkül írni róluk –, de földerengett benne a beregszászi affér akkor is, amikor Széchenyi és Katona

című tanulmányát írta. A Memoár

ban ugyan nem említi, de a Beregszászi Állami Gimnázium Értesítőjé

ben megtalálom, hogy esszépályázatot is hirdettek az évfordulók kapcsán ezzel a címmel: „Van-e orvosság Bánk Bán tragédiájának elkerülésére Széchenyi munkái

ban? A „Legyen világosság“ jeligéjű pályamű. I. díjjal jutalmazva. Szerzője: Orosz L.” Széchenyi és Katona. Vajon érezte-e „a legnagyobb magyar”, vagy legalább tudat alatt megérintette-e az a kísérteties hasonlóság, amit közte és Bánk között a diák Orosz László észrevett és a felnőtt tudós kifejtett? Talán épp e lelki rokonságra való rádöbbenés, a belőle fakadó baljós előérzet okozta a heves kirohanást a nemzeti színházi bemutatót látván: „Felfoghatatlan, hogy a kormány hogy engedhet ilyen esztelenséget játszani.” – Mintha a forradalom és a szabadságharc leverése utáni Széchenyi-naplót olvasnánk – „Nem ezt akartam én – nem ezt!” – holott Bánk monológját halljuk. „1213-ban is, 1848–49-ben is kikerülhetetlen végzetté torlódtak össze az események, s e végzet kérlelhetetlenül rátiport arra is, aki egyéniségétől idegen gyilkos tettre kényszerült, arra is, aki túlzott felelősségérzettel szándékával ellentétes forradalom elindítójának tartotta magát” – fogalmaz az 1992-ben a Forrás

ban is közölt tanulmány, de hogy a lelkileg összeomló Bánk és az öngyilkosságba hajszolt Széchenyi egyaránt a nemzet jelképpé emelkedő tragikus hősei, ott lehetett már a díjazott beregszászi dolgozatban is – amelyet alig néhány hónappal Teleki Pál halála után írt s olvasott fel. Azt terveztük, hogy az említett Bánk bán-előadásba bekerül egy Melinda–Ottó jelenet is. A párhuzamos osztályból Jóni Mici lett volna Melinda, én lettem volna Ottó, már csak azért is, hogy szerelmemet próbák hosszú során újra meg újra megvallhassam neki. Írtam is ekkortájt néhány Melindát szólító szerelmes verset. Nem tudom, miért mondtunk le végül is erről a jelenetről. Azt hiszem, ő volt akkor a legszebb lány a gimnáziumban, sokan udvaroltak neki, állítólag egy tanár is. VIII.-ban év vége felé, vagy inkább már az érettségi szünetben kerültünk közelebb egymáshoz, voltunk együtt moziban, cukrászdában. Az érettségi utáni nyáron Pesten találkoztunk még: nagynénjénél volt fenn, elmentem hozzájuk, este elvittem színházba, egy darabig még leveleztünk – aztán vége.... Azt hiszem, Mici húgával, a szintén csinos és sokkal élénkebb, barátságosabb Elízzel többször voltam együtt, ő ugyanígy falujáró csoportunkhoz tartozott. Műsorokat vittünk fel a Verkovinára a szórványban élő magyaroknak. Csoportképünkön Koszorús mellett ül a három lány: Thyll Anci, Jóni Elíz és Bátori Kati, hátul az öt fiú: Holozsy Karesz (jól hegedült), Tárczy Laci, Balla Zsiga, Géczi Tihamér (jelenleg hajdúböszörményi lelkész) és én.